Orom,
Orom, oromzat, tulajdonképpen az egyenoldalu nyeregtető két végének egyenes, függőleges, háromszögü elzárása. Az O. felső végződése az O.-csúcs, a két szélső az O.-sarok, az egyes oldalak által befogott terület az O.-mező (timpanon). Az O., mint valamely irány megjelölésére és díszítésére kiválóan alkalmas motivum, az építészeti stilusok legtöbbjében igen nagy szerepet játszik. A görögök és rómaiak templomaiknak oszlopokkal hordott, lapos (a görögök ormának magassága a szélességnek körülbelül 1/6-1/5-e; a rómaiaké valamivel magasabb) ormát alakokkal, akrotériákkal díszítik. Később az O. nyilásoknak ajtóknak és ablakoknak ékességéül is szolgál és mint ilyent körszeletív is határolhatja. A bizánci stilus félkörives ormokat is használ, a renaissance az O. oldalait (római minta után) megtöri, csigavonalakkal határolja, melyek közé néha egész külön motivumokat iktat be. Román és csúcsíves templomoknál is szivesen alkalmazzák a - most már igen magas, csúcsos - ormot, ugy a templom hosszhajójának homlokzatául, mint a profán épületek homlokzatának koronázásául, azt geometrikus ékítménynyel, keresztvirágokkal, levélcsomókkal, díszes kerek ablakokkal, sokszor lépcsőzetes oldalakkal stb. díszítvén. A barokk és rokokó építészet az ormot sokszor többszörösen görbe, meg-megszakított, kunkorodott határvonalakkal képezi ki.
