Orr
Orr (nasus). Áll külső és belső orrból. A külső orron a bőr és bőralatti kötőszövet után az orr izmai, nevezetesen a orrösszenyomó, az orrszárny-emelő és orrszárny-lenyomó, valamint a mozgó sövényt levonó izmok s végül az orr bőrének ránba szedésére, fintorgatásra szolgáló pici orrháti karcsu izom (m. pyramidalis s. procerus nasi), azután az orr alapváza és skeletje található. A skelet részei kötőszövettel és procogókkal képezik az orr alakjára s ekként az egész arc alakulására nagy befolyással levő orrot. Fent a csontos körtealaku orrkivágáshoz (1. ábra) oda van erősítve a háromszögletü porcogó (cartilago triangularis), mig kötőszövettel egybekötve az orrszárnyakon a szárnyporcogók (cartilagines alares s. pinnales) vannak odatűzve. Az orr üregét csontos, porcogós és lágy vagy mozgó részből álló orrsövény (septum) választja két orrféllé. Mindegyik hátul a choanák (hortyogók) útján nyilik a garatba. Az orrüreg mindkét fele az orrkagylók (12, 14, 15) által (l. 2. ábra) három, elég gyakran négy emeletre van osztva; nevezetesen egy felső (13), középső és alsó orrjáratra, amelyekbe nevezetes melléküregek nyilásaikkal nyilnak bele. Az orrüreg rózsaszinü nyálkahártyával bevont része lélekző résznek (Pars respiratoria) neveztetik. Ez utóbbi a felső orrkagylóra és a középső kagyló felső harmadára s a megfelelő sövényrészre terjed ki s pigmenttől (festéktől) sárgaszinü. Itt különös pálcikaszerü külső taggal biró és alant ideggel egybekötött végkészülékben, az u. n. szaglósejtekben végződnek a szagló ideg rostjai. A szaglás különösen jól ki van fejlődve a macskákon, de más ragadozókon s a kutyán is. A macskán különösen komplikált az orr labirintusa s a szagló nyálkahártya kiterjedése nagy. A vad emberek szaglása jobb mint másoké.
1. ábra
2. ábra
Az orr lehet egyenes, sasorr, hajlott orr, vagy pisze-fitos orr, vagy hegyes, vékony tompa, egérorr, nagy vagy kis orr. A nagy orrot már a rómaiak nagyra becsülték s azt hitték, hogy csak okos embereknek lehet nagy orruk s ha valakinek kis orra volt, annak észbeli tehetségére nem sokat adtak s arra azt mondták: nincs is orra, vagyis hogy ostboa (nullum nasum habere). Mások az orralakulásból a jellemre következtettek. Igy a hegyes orrot pikáns, csipkedő jellemünek szokták tartani, hegyes állal pedig a fösvénység kinyomatának. A tompa orrot a durvaság, a fitos orrot, különösen vastag ajkakkal, az érzékiség kinyomatának, a vékony orrot a könnyelműség, a hajlott orrott a szellemesség jelképeinek mondják; pedig akárhányszor cserben hagy bennünket az orr e tekintetben. A görög orr alatt azt értjük, amelynél az egyenes homlok az orrgyöknél megtöretlenül megy át az orr hátába. Ilyen orrok a görög antik szobrokon láthatók, de jelenlben is előfordulnak ritkább esetekben. - O. az építészetben, l. Ev.
