Pszichofizika
Pszichofizika (gör.), a név Fechnertől származik, ki főleg azokat a kutatásokat jelezte e névvel, melyek az érzeteknek a fizikai ingerekhez, de általában a fizikainak (a testinek) a pszichikaihoz (lelkihez) való viszonyát tárgyalják. V. ö. Fechner, Elemented. Psychophysik (2 köt. Lipcse 1859); ugyanattól, In Sachen der Psychophysik (1877); Revision d. Hauptpunkte d. Psychophysik (1882); Hering, Über Fechners Psychophysisches Gesetz (1876); Müller G. E., Zur Grundlegung d. Psychophysik (1878). Minthogy semmi sem igazolja ezeknek a jelenségeknek a többi lelki jelenségektől való elvi külön választását, a P. nem egyéb, mint az általános lélektannak egyik része. Amennyiben mégis külön névvel akarjuk azokat a lélektani kutatásokat jelezni, melyeknél sikerült kisérletekkel közelíteni meg a lelki jelenséget, alkalmasabbnak tetszik és most használatosabb is a kisérleti lélektan neve. Wundt a fiziologiai lélektan nevét használja. Pszichofizikai törvénynek rendesen az inger és érzet közt fennálló ama viszonyt nevezik, melyet először Weber Ernő Henrik ismert meg (ezért Weber-féle törvény is), később Fechner általánosított, amelyet igy formulázhatni: az ingernek az a növekedése, mely az érzet intenzitásának észrevehető növekedését előidézi, mindig állandó viszonyban van az ingerhez. E viszony minden érzéknél más, p. a szemnél 1/100, ami anynyit tesz, hogy az ingernek (bármekkora is bizonyos határok közt), egy századdal kell növekedni, hogy érezhető érzetintenzitásbeli különbség származzék, ámbár a kipuhatolt viszonyszámok még mindig ingadoznak. Igy is fejezhetni ki e törvényt: az érzet az inger logaritmusa arányában nő.
