Szúfizmus,
Szúfizmus, a mohammedánok körében kifejlődött misztikus tanok rendszere; a misztikus tanok vallója szúfi, szószerint: gyapotruhába öltözködő (arab. szúf a. m. gyapot); a legrégibb szúfik ugyanis ily ruhát öltöttek. A mohammedán Sz. az iszlám némely körében már első századának vége felé mutatkozó aszketikus törekvésekben gyökerezik. Ez elszigetelt törekvésekből nemsokára az aszketa irányuak társulása fejlődik ki. Damaszkusban időszámításunk VIII. sz.-ának közepéről már említenek klastromot is; ez a dervisség legelső eredete, mely azonban csak a IX. sz.-ban nyer nagyobb elterjedést és indul virágzásnak. Majd nemsokára az indiai vallásokkal, különösen a buddhizmussal való érintkezés által panteista tanok szivárognak az iszlám azon köreibe, amelyek a Sz.-t művelik. A puszta aszketizmus, a világról való lemondás, kontemplativ iránynyá változik, mely az élet legmagasabb céljának az egyén megsemmisülését a világszellembe való beleolvadását (arab faná ugyanaz ami a buddhista nirvána) vallja. E célt a Sz. gyakorlatainak során fokozatosan éri el az ember; e gyakorlatok, melyek között a dervistáncok és a lármázó zikrek (l. o.) a legismeretesebbek, célja, hogy az embert az isteneszmétől való ittasság állapotába (hál a. m. állapot) juttassák. A Sz. etikája az isten szerelmében központosul, metafizikája panteisztikus világnézetben csúcsosodik ki. Az isten az egyedül létező, az egész mindenség az ő emanációja, csak őbenne létezik. Ily tanok mellett fokozatosan mellékessé váltak az iszlám törvényei és a vallás formalizmusa. Az ezekhez való viszonyt tekintve a Sz.-nak nincsen egységes tana; vannak szúfi-rendek, melyek magasabb fokaikban teljesen lemondanak a pozitiv iszlám törvényétől, mások ragaszkodnak hozzá, de allegorikus magyarázattal mélyebb eszmei tartalmat és misztikus magyarázatot kölcsönöznek neki. Ez iránya miatt az ortodoxok mindig rossz szemmel nézték a Sz.-t; nem ritkán üldözték is azon képviselőit, kik a Sz. panteizmusának végső konzequenciáig megvonták és a tökéletes embert az istenség inkarnációjának mondták. Egy Halláds nevü ember 922. halállal bűnhődött azon állításáért, hogy «én vagyok az igazság» (hakh; isten). Később azt ortodoxiának a Sz.-sal való kiegyeztetése volt az iszlám teologiája nehány neves képviselőinek, különösen Gazálinak (l. o.) törekvése.
A Sz. tanaiba az eezket képviselő rendekbe belépőt csak fokozatosan avatják be; beavatását aszketikus gyakorlatok előzik meg. A tanítvány (murid) legmagasabb kötelessége a tökéletesedés útján feltétlen engedelmességgel viseltetni a sejkh iránt; olyannak kell lennie «mint a holttest a hullamosók kezei között». A sejkh a muriddal az egyes rendeket megkülönböztető ismertető szavakat és mondásokat, a rend sajátlagos litániaszövegét közli (vird), melyeket a zikrek alkalmával használnak és lassan-lassan a Sz. mélyebb tanaiba is beavatja. A Sz. arab, persa, török, hindu nyelven igen gazdag irodalomban van képviselve, melyben nemcsak a Sz. elmélete van mélységes módon kifejtve, hanem költői alakban is feldolgozva. Az istenittasságról, az istenséghez vonzódásról (szerelemről), a vele egyesülésről különösen nagy persa költők énekelnek, kiknek költeményein a Sz. életnézete vonul át. E költészeti irány tetőpontját éri el Dselál ed-din Rúmiban (l. o.) és a hires Mesznevi c. költői munkájában. Háfiz szerelmi költeményeit és bordalait is szeretik allgeorikus módon magyarázni és az istenszerelemre és istenittasságra vonatkoztatni.
