amen
amen (héb. ’úgy legyen’, ’valóban’): záró, ill. nyomatékosító szó, amely változatlanul átkerült a gör.-be és a lat.-ba. – I. Az ÓSz-ben valamely feladat elvállalására utal (1Kir 1,36; vö. Jer 11,5), v. átkot fejez ki arra az esetre, ha valaki nem tenne eleget kötelezettségének (Szám 5,22; MTörv 27,15–16; Neh 5,13); de szolgálhatott valamely kívánsághoz való csatlakozás kifejezésére is (Tób 8,8; Jer 28,6) és ebből következően – rendszerint megkettőzve – Isten dicsőítésére is (Neh 8,6), különösen doxológia v. kérés végén (1Krón 16,36 és a Zsoltárok 1. és 4. könyve végén). Ebben az értelemben a zsinagógai liturgiában is gyakran előfordul. – II. az ÚSz-ben felkiáltás a keresztény (1Kor 14,16) és a mennyei liturgiában (Jel 5,14); a keresztény ® imák és ® doxológiák (Róm 1,25; 9,5; 11,36; 1Tim 1,17; Zsid 13,21; 1Pét 4,11; 5,11; Júd 25) végén az igazság megerősítése v. kérés, abban az értelemben, hogy Isten ígéretei teljesedjenek. Jézus az egyetlen, aki szavait ~nel vezette be (Jn-ban 2-szer szerepel ~), és az ~nek egy új, a rabbinista irodalomban nem ismert értelmet adott (’igazán, valóban, bizony’): személyes tekintélye súlyával kezeskedett szavainak igazságáért. Ezért nevezhető Jézus maga is Amennek (Jel 3,14; vö. Iz 65,15 kk.).
