Bétel
Bétel (héb. ’Isten háza’): helység a Jeruzsálemet és Szichemet összekötő út és a Jerikótól a Földközi-tengerig vezető út, tehát az É–D-i és a K–Ny-i út kereszteződésénél, 880 m magasságban, Jeruzsálemtől 19 km-re É-ra. Vízben gazdag, s ez a körülmény a létrejöttében is szerepet játszhatott. A Biblia szerint a várost eredetileg ® Luznak hívták (Ter 28,19). Vsz., hogy a település közelében az El kánaáni isten tiszteletére létesített kultikus helyet kezdettől Bet-Elnek hívták, s ezt a nevet vehette át később maga a város is. Hogy Bet-El és Luz még jó ideig azután is két külön helynek számított, hogy Izr. fiai elfoglalták, világosan kitűnik Józs 16,1 kk.; 18,13-ból. A Ter-ből tudjuk, hogy a kultikus helyet már az ősatyák is ismerték (12,8; 13,3 kk.; 28,10–22; 31,13; 35,7.9–15). A kánaáni város árulással Efraim fiainak kezére került (Bír 1,22–26), s így hol Efraim, hol Benjamin birtokolta (Józs 16,2; 18,13.22; vö. 1Krón 7,28). A bírák idején egy ideig itt őrizték a szövetség ládáját, így nemzeti szentély volt (Bír 20,27; 21,2 kk.). Azok közé a helyek közé tartozott, ahol Sámuel igazságot szolgáltatott a népnek (1Sám 7,16), ami arra enged következtetni, hogy Izr. fiai átvették a kánaáni szentélyt és bevezették a Jahve-kultuszt. ~ a központi hatalom kezdeti időszakában is kedvelt zarándokhely (10,3). Az ország kettészakadása után az É-i rész kultikus helyeként mintegy a jeruzsálemi templom párjának a szerepét töltötte be, és nemzeti szentélynek minősült (1Kir 12,26–33; Ám 7,10–13), amely mellett a dáni szentély mindig csak mellékszerepet töltött be. Abija uralma alatt a júdeaiak egy időre elhódították I. Jerobeámtól (2Krón 13,19), Bása előretörésével újra Izr. birtokába került (1Kir 15,16–22). A próf.-k elítélték a ~-oltárt, ill. szentélyt (13,1–10; Ám 3,14; 4,4; 5,5; 7,10–17; Oz 13,1 kk.), és a nevét (’Isten háza’) Bet-Avenre változtatták (4,15; 10,5), bár másfelől az Illésről szóló elbeszélésekből nem tűnik ki, hogy Istennek ez az embere ellene fordult volna (2Kir 2,2 kk. 23 kk.). Miután az É-i részt elfoglalták az asszírok és idegenek telepedtek meg a környéken, Jahvénak egy papja lakó-, ill. működési helyéül választotta (17,28). Jozija alatt ismét a júdeaiak kezére került, s az egyértelműen jahvista király leromboltatta a szentélyt (23,4.15). A fogság után Benjamin törzsének maradéka vette birtokba (Ezd 2,28; Neh 7,32; 11,31). Kr. e. 160: a júdeai kerület szemmel tartására Bakchidesz – néhány más helységgel együtt – megerősítette (1Mak 9,50). Kr. u. 69: Vespasianus elfoglalta (anélkül, hogy lerombolta volna), és csapatokat hagyott itt hátra, hogy biztosítsák előnyomulását Jeruzsálem felé. A bizánci időben virágkorát élte, utána hanyatlásnak indult. A mai arab Betint a 19. sz.-ban alapították. – ~ben az 1928: elkezdett ásatásokat 1934:, majd 1954–57: folytatták. A leletek szerint Kr. e. 2200 k. már lakott hely lehetett. A várost Kr. e. 2000 k. alapíthatták. A nagy faragott kövekből kitűnően megépített új városfal (Kr. e. 1600 k.) egy virágzó kései bronzkori településre enged következtetni. Egész Palesztinában itt kerültek felszínre a legjobban megépített lakóházak. A feltűnően sok bronz a hikszoszok uralmára vall, a szkarabeuszok viszont az egyiptomi uralom emlékét őrzik. A késő bronzkori várost a Kr. e. 13. sz.-ban tűzvész pusztíthatta el. Az új település szegényesnek látszik, teljesen eltér a bronzkori várostól. A királyság idején a város újra felvirágzott; ebből a korszakból pusztulás nyomait nem lehet kimutatni. A babilóniaiak is vsz. csak Kr. e. 550 k. perzselték fel. A perzsa uralom alatt újra fejlődni kezdett, a hellenista korszakban pedig újabb virágkorát élte a város. A makkabeusok és a róm.-ak korából igen sok pénzérmét ástak ki (az egyiken Pilátus képe és felirata látható). I. Jerobeám templomát még nem sikerült megtalálni; J. L. Kelso úgy véli, hogy Betin alatt rejlik. – Az 1Sám 30,27: szereplő Betul (vö. Józs 19,4), ill. Betuel (1Krón 4,30) v. Keszil (Józs 15,30) nem azonos ~lel, hanem a Negeben keresendő; ma Hirbet er-Rász.
