halottsiratás
halottsiratás: a hozzátartozó, a barát, a király stb. halálán érzett fájdalom kifejezése (1Sám 25,1; 28,3; 1Mak 2,70; 9,20; 12,52) hangos kiáltásokkal, mint jaj, testvérem (1Kir 13,30; Jer 22,18), jaj, nővérem (22,18), jaj, uram (22,18; 34,5). Sokszor fizetett embereket, főleg asszonyokat (® siratóasszonyok) fogadtak a halott siratására (2Sám 1,24; Jer 9,16.19; Ez 32,16). Ezek a földön ültek, ® gyászba öltözötten, fölfedett kebellel és a hajukat tépték. Énekesek (férfiak és nők) fuvola kíséretében (Mt 9,23) énekbe foglalták a halott tetteit és a halott sorsán érzett fájdalmukat, valamint a hátramaradottak gyászát. Föltehető, hogy a különféle alkalmakra szóló siratókból gyűjtemények álltak rendelkezésre (2Krón 35,25). A ~t közvetlenül a halál után kezdték, még mielőtt a holttestet eltemették volna (1Kir 13,29: a városban; Mt 9,23; Mk 5,38: a házban, ahol a halott feküdt; ApCsel 20,10), v. a halálhír vétele után (2Sám 1,17; 3,31; vö. 1Mak 12,52), és 7 napon át folytatták (1Sám 31,15; 1Krón 10,12; Jud 16,25; Sir 22,12; vö. Jn 11,31: a temetés utáni 4. napon). 1Kir 13,30: a sírba helyezéskor kezdenek siratót énekelni (® siratóének). – A legismertebb siratók: Dávid siratója Ábnerra (2Sám 3,33 kk.), Saulra és Jonatánra (1,19–27). Siratókban szívesen alkalmazták az ún. kinah-mértéket, amelyre az jellemző, hogy a vers 2. felében egy hangsúlyos szótaggal kevesebb van, mint az 1. felében (szokásos formája 3+2). A próf.-k a siratót az ítéletre, ill. a pusztulásra vonatkozó jövendölésük megrázóbbá tételére használták fel.
