hasonlat
hasonlat (gör. parabolé): Az ÚSz Jézus példabeszédeit (48-szor; kivétel Zsid 9,9; 11,19 – itt tipológiailag eseményekre és személyekre vonatkozik) nevezi így a szinoptikus ev.-okban (Vg: parabola v. – Lk-nál 8-szor – similitudo); Jn-nál 4 ízben a tartalmilag ugyanazon fogalmat jelölő paroimia szerepel helyette (10,6; 16,25: 2-szer 16,29; Vg: proverbium). A gör. gondolkodás szerint a parabolé 2 dolognak v. ténynek egymás mellé helyezése, hogy ami az etikai v. a vallási szférába tartozik, azt a természet világából v. a mindennapi életből való példával világítsa meg (Arisztotelész). – A LXX elsősorban a héb. masal megfelelőjéül alkalmazza, amely összefoglaló elnevezés volt (pl. Szám 23,7 kk.: rejtélyes mondás; vö. Mt 15,15; 1Sám 10,12: közmondás; vö. Lk 4,23; Ez 24,3–14: allegória; vö. Mk 4,21–25; Iz 14,4: gúnyvers stb.), elsősorban mégis a bölcsességi irodalom élt vele (vö. a Péld címével: Mislé Selomó). A masal rendszerint rövid s többnyire allegorikus jellegű ~ra vonatkozott; a tkp.-i ~ok (= példabeszédek) az ÓSz-ben ritkák. – 1. Az ÚSz-ben Jézus a szinoptikusok tanúsága szerint az Isten országáról tanítva szívesen élt ~tal, amely egyfelől közel vitte hallgatóihoz a mondottakat, másfelől viszont meghagyta őket egyfajta bizonytalanságban. Ezzel Jézus a rabbik tanításának módját követte, akik szívesen világították meg képekkel tanításukat. A tanító mesétől (fabula) eltérően Jézus ~ai mindig vallási tárgyú igazságokat tartalmaznak, sőt hirdetnek, ill. nyilatkoztatnak ki. Az egyszerű ~tal, a metaforával v. a bölcs mondással (szentencia) szemben Jézus a hosszabb példabeszédet választotta igazságai kifejtésére. Az Ő ~ai (= példabeszédei) formai szempontból is egységet alkotnak, szemléletesek, elevenek, könnyen kiemelhetők a szöveg egészéből és önmagukban is szemlélhetők; tárgyukat a hallgatók világából veszik, ezért meggyőző erejük van. Az allegóriával ellentétben, amelyben a képek pontról pontra megfelelnek a tárgyi valóságnak, a ~ (= példabeszéd) esetében a kép és a tárgyi valóság csak az alapgondolatban fedi egymást (tertium comparationis), tehát csak egy adott alapgondolatnak a kifejtése, megvilágítása és vallási szintre emelése a cél. – 2. Az ÚSz ~ait nem lehet szigorúan az arisztotelészi törv.-ek alapján elemezni. Már ismert allegorikus részleteket is tartalmazhatnak, mint pl. a magvetőről, a királyi menyegzőről, az idegenből hazaérkezett, s szolgáit elszámoltató emberről (talentumok, minák), a hűtlen intézőről, a könyörtelen szolgáról v. a gyilkos szőlőművesekről szóló ~. Jézus tehát olyan részleteket épített bele ~aiba, amelyek az ÓSz-ből ismerősek voltak hallgatóinak (pl. szőlő = Izr., vőlegény = Messiás, elszámolás és aratás = ítélet, a madaraknak helyet adó fa = az Isten országa, úr és szolga – Jahve és Izr.). Az ÚSz tanúsága szerint Jézus sohasem mondott tiszta allegóriákat hallgatóinak; a jó pásztorról szóló példabeszéd (Jn 10,1–18) sem tiszta allegória. – 3. Jézus ~ait csaknem mind a szinoptikusok őrizték meg számunkra; Jn: csak 2 ~ található: a jó pásztorról (10,1–5.11–13) és a szülő asszonyról (16,21) szóló. A szőlőtőről adott tanítás (15,1–6) nem sorolható sem a példabeszédek közé, sem az allegória műfajába, hanem kinyilatkoztatást adó beszéd (6,35.48.51; 9,5; 10,7.11.14; 11,25; 15,1.5: Én vagyok…). 16,25: Jézus képekben beszélt, s amit mondott, az tartalmilag rejtély azok számára, akik nem hisznek. – a) Jézus ~ ainak számát az exegéták 27-től kb. 100-ig terjedően ítélik meg attól függően, hogy csak a fönt leírtaknak teljesen megfelelő ~okat veszik-e számba v. mindent, ami az ev.-okban ~nak tekinthető, ill. analógiát mutat vele. – b) Formai szempontból meg szokás különböztetni 1 és 2 alapgondolatot tartalmazó ~okat, valamint kettős ~okat. A 2 alapgondolatot tartalmazó ~okban a hangsúly a 2. alapgondolatra esik. Ide tartozik a tékozló fiúról (Lk 15,11–32), a királyi menyegzőről (Mt 22,1–14), a könyörtelen szolgáról (18,23–35), a gazdagról és a szegény Lázárról (Lk 16,19–31) szóló ~. A kettős ~ok esetében ua.-t a gondolatot különböző elbeszélések fejezik ki. Ilyen a mustármagról és a kovászról (Mt 13,31–33), az elrejtett kincsről és a gyöngyről (13,44–46), a tereken játszó gyerekekről (13,14–20), az elveszett bárányról és az elveszett drachmáról (Lk 15,1–10), a konkolyról és a halászok hálójáról (Mt 13,24–30.47–50), a toronyépítésről és a hadat indításról (Lk 14,28–32) szóló ~. Ezek először is a fő gondolatot kívánják szemléltetni, ugyanakkor azonban az állítás érvényének körét, egyetemességét is érzékeltetik (pl. Mt 13,31 kk.: férfi-nő; szegény-gazdag). – c) A képek és az érvelés módja alapján napjainkban megkülönböztetik a szorosabb értelemben vett ~okat v. parabolákat és a példabeszédeket. Míg a ~ esetében a képek tárgyi valóságot tükröznek (rendszerint a természetből v. a mindennapi életből valók, pl. a magvetésről, a mustármagról, a kovászról, a halászok hálójáról, a kincsről, ill. a gyöngyről, az elveszett bárányról, ill. drachmáról, a tereken játszó gyerekekről, a kenyeret kérő barátról, a toronyépítésről és a hadat indításról szóló ~ esetében), addig a parabolákban a mondanivalónak egy adott történés az alapja, amely a maga nemében egyedülálló; épp a váratlan, az egyedi az bennük, ami a kifejezni szándékozott vallási tartalom szempontjából tipikusnak mondható. De a Lk: található 4 példázat valójában parabola: feltételezett igazságot „illusztrál”, azaz tesz szemléletessé egy tört.-tel (Lk 10,29–37: az emberek szeretete; 12,16–21 és 16,19–31: a gazdagság mivolta; 18,9–14: az igazi és az álvallásosság). – d) A ~ok a népies elbeszélések körébe tartoznak. Arra szolgáltak, hogy a hallgatókhoz valamely vallási igazság közel kerüljön, hogy meg tudják érteni, emlékezetükbe tudják vésni. Ez a cél a hallgatóságtól is megkívánt bizonyos magatartást: ráhangolódást és készséget a hallottak befogadására. Ennek megfelelően a képek a hallgatók világából valók, az ő ismereteikhez, helyzetükhöz kapcsolódnak; a kérdésföltevés szintén. Ellenvetésre eleve számít a példabeszéd, ezért már a feleletet is magában foglalja. Így a példabeszéd egyfajta szellemi párharc formáját ölti; a cél a hallgatósággal egyetértésre jutni a közölt igazságot illetően; Jézus példabeszédeit is jellemzi a dialogizálás. – e) Az érvelés szintén az akkori népies előadásmód törv.-einek felel meg. A tört. a legszükségesebb elemekre korlátozódik; csak a mindenképp oda tartozó személyek jutnak szerephez (pl. a tékozló fiú anyjáról nem esik szó); rendszerint csak 2–3 személy szerepel, s ezek gyakran saját szavaikkal jellemzik magukat (pl. az okos sáfár v. intéző, a farizeus és a vámos, az esztelen gazdag, az istentelen bíró) és „tipikus” magatartást tanúsítanak. Ha elhangzik, ami a ~ba öltöztetett gondolat szempontjából fontos, a tört.-nek vége szakad. Zavaró részletekkel, kitérőkkel nem találkozunk bennük. Az alapgondolatot sokszor egyetlen rövid, de találó és a hallgatók emlékezetébe könnyen belevésődő mondat fejezi ki. Az 1. sz.-i rabbinista ~októl eltérően Jézus ~ai kitűnnek gondolati tartalmuk mélységével, szemléletességükkel, találó voltukkal, tömörségükkel és ragyogó megfogalmazásukkal. – f) Az egyes ~ok eredetileg szerves részei voltak Jézus valamelyik beszédének. Ma többnyire más összefüggésben állnak előttünk, amelybe bevezető és záró formulák révén ágyazódnak bele. A szinoptikusok egybevetése arról győz meg, hogy a ~ok más összefüggésbe való beillesztése az evangélistáknak köszönhető. Némely példabeszédnek nincs bevezetése (pl. Lk 15,11: „Egy embernek volt két fia…”; v. 18,10: „Két ember fölment a templomba imádkozni…”), másokat kérdés vezet be (Mk 4,30 kk.: „Mihez hasonlítsuk az Isten országát?”), de gyakori az egyszerű hasonlít/hasonló formula is (pl. Mt 13,44 kk.). A ~hoz sokszor így v. tehát kezdetű záró formula csatlakozik (pl. 18,35). Némelyik záró formula kétséget kizáróan magától Jézustól származik, és eredetileg az illető ~ része volt. De a záró formula sokszor a ~ tartalmának összegezése, ill. alkalmazása az ősegyh., mindenekelőtt az evangélisták megfogalmazásában. Ezt az tanúsítja, miként alkalmazták az evangélisták Jézus egyes szavait és a különféle fordulatokat. Ebből arról is képet alkothatunk, milyen következtetést vontak le az ősegyh.-ban a ~okból (vö. 19,30; 20,16.26 kk.; Lk 13,30; Mt 13,12; Mk 4,25; Lk 8,18; 19,26; Mt 6,24; Lk 16,13). Olykor a mai záró formula nem illik a ~ alapgondolatához. – Jézus ~ai bizonyságai annak a küzdelemnek, amelyet azért folytatott népével, hogy küldetését és tanítását elfogadtassa. A ~ok eredetileg nem a tanítványoknak szóltak, hanem a kortárs zsidóknak, főleg a nép vezetőinek, akik nem hittek Jézus küldetésében. Velük akarta Jézus közölni, hogy Ő a Messiás, hogy milyen módon váltja meg Izr.-t és hogyan érkezik el Isten országa. Minden ~nak ez a fő mondanivalója. De Jézus nemcsak tanítását akarja elfogadtatni, hanem személyes döntést, hitet is kíván: azt akarja, hogy csatlakozzanak hozzá, akik hallják és elismerjék Megváltójuknak. Jézus ~ai tehát nem örök érvényű igazságokat öltöztetnek korszerű formába, hanem az adott helyzethez szabott tanítások és felszólítások. Épp ezért csak kortört.-ileg szabad őket megközelíteni és értelmezni. – Az az újdonság, amely Jézus tanítását jellemezte, tartalmi szempontból megkívánta a ~okban való beszédet, vagyis a közvetett tanítást és érvelési módot, hogy ne megütközést keltsen hallgatóiban, hanem hogy megértsék és elfogadják. A tanításnak ez a módja tehát eredetileg azt célozta, hogy hitet váltson ki (vö. Mk 4,33: „Sok példabeszédben hirdette nekik Isten szavát, hogy megérthessék”). A „érthetetlen” és „elfogadhatatlan” nem a tanításnak ebben a módjában rejlett, hanem a tanításban, ti. annak elfogadásában, hogy Jézus a Messiás, az Isten Fia. Ez váltott ki ellenkezést a zsidó hallgatóság körében. A vakság és süketség, ill. a teljes érzéketlenség és érteni nem tudás (Iz 6,9 kk.; vö. Mk 4,10–12; Jn 12,40; ApCsel 28,26 kk.; vö. 2Kor 3,12–18) megfelel az isteni szónak: a Messiásnak szenvednie kell, „az Írások szerint” (Lk 24,26.44–46; 1Kor 15,3 kk.), és épp azért, mert a ~ok megfelelők, nyilvánvalóvá válik Izr. hitetlensége Isten üdvözítő tervével szembesítve, ahogy azt az ÓSz megfogalmazza. – Tartalmilag Jézus ~ai a következő csoportokba foglalhatók: 1. Az Isten országáról v. a mennyek országáról szóló ~ok. Ezen belül az a) csoportba tartozók fő mondanivalója: Isten uralma megvalósulásának módja és Isten országának elérkezte, amely Jézus eljövetelével már kezdetét is vette, de csak a parúziával válik majd teljessé. Ide tartoznak a magvetőről, a magától növekvő vetésről, a mustármagról és a kovászról, a szántóföldön elrejtett kincsről és a drága gyöngyről, a halászok hálójáról és a búza közé szórt konkolyról, a nagy (v. királyi) lakomáról, a hű és hűtlen intézőről, a gyilkos szőlőművesekről, a talentumokról v. minákról, a gonosz vincellérről és a 10 hajadonról szóló ~. – b) Az állásfoglalás, ill. az ítélet ~ai azt érzékeltetik, hogy a Jézus eljövetelével előállt helyzet állásfoglalásra, döntésre késztet és megtérésre, hitre indít. Ide sorolhatók a tereken játszó gyerekekről, a terméketlen fügefáról, az esztelen gazdagról, a hű és hűtlen intézőről, a talentumokról v. minákról, az okos intézőről, a gazdagról és a szegény Lázárról, a királyi menyegzőre való meghívásról (Mt 22,11–13: a vendég, aki nem volt ünneplőben), a 2 fiúról, a 10 hajadonról, esetleg a házépítésről szóló ~ (7,24–27; Lk 6,47–49) is. – c) Az éberségre intő ~ok rokonok az első 2 csoporttal, de az Isten uralmának teljessé válására vonatkoznak: a hű és hűtlen kulcsárról (12,42–48), ill. az urukat váró szolgákról (Mt 24,45–51), az okos intézőről, a talentumokról v. minákról, a 10 hajadonról szóló ~ok. – 2. Azok a ~ok, amelyek Isten országának új valóságáról szólnak. – a) A helyes magatartás Istennel szemben: az esztelen gazdagról, a kenyeret kérő barátról, a bíróról és az özvegyasszonyról, a farizeusról és a vámosról, a terméketlen fügefáról, a hű és hűtlen intézőről, a szolgáról (Lk 17,7–10), a gyilkos szőlőművesekről vett ~. – b) A helyes magatartás az emberekkel szemben: az irgalmas szamaritánusról, a gazdagról és a szegény Lázárról, a könyörtelen szolgáról (Mt 18,23–35), a hű és hűtlen kulcsárról, a farizeusról és a vámosról vett ~. – Végeredményben minden ~ban Istenről, Isten uralmáról, az üdvösségnek Krisztussal elérkezett idejéről, az embertől megkívánt állásfoglalásról, az Istennel és az emberekkel szemben tanúsítandó magatartásról, az eljövendő ítéletről és teljességről van szó. A hangsúly nem a tanításra és Isten parancsára, hanem az örömhírre, az Isten által felajánlott üdvösségre, ennek elfogadására és a megtérésre, egyszóval a hitre esik. – Az úsz-i hagyomány a kerek egészet alkotó, önmagukban zárt ~okat aránylag híven megőrizte, a kerettől eltérően, amelybe ezek a ~ok eredetileg beilleszkedtek. De azért vannak ~ok, amelyekről nem lehet biztosan megállapítani, hogy eredetileg miként hangzottak és milyen változtatásokon estek át, mielőtt az ev.-ba belekerültek. Húsvét és pünkösd után sokat változott a helyzet. Most a ~ok már a keresztényekhez szóltak, így egyh.-on belüli jelleget öltöttek, tanítást és figyelmeztetést tartalmazó beszédekké alakultak át, s az egyh. helyzete is belejátszott a ~ visszaadásába. Így olyan részeket, amelyekre eredetileg nem esett hangsúly, az egyh.-ra vonatkoztattak (pl. különféle talajviszonyokat a keresztények bizonyos csoportjaira, a már üldözött, ill. kihalt egyh.-akban Mk 4,13–20; Mt 13,18–23; Lk 8,11–15; vö. az értelmezéssel: Mt 13,36–39.40–43) v. megfelelő kiegészítéssel alkalmaztak a keresztény hallgatóság helyzetéhez, körülményeihez (pl. a 4 kiegészítés a hűtlen intézőről szóló ~ban: Lk 16,8b.9.10–12.13; v. a nem eredeti befejező formulák: Mt 18,14; 20,16; 21,32; 22,14; 25,13; Lk 12,21; 18,8b). – A ~ok végső formájukat a különféle ev.-okba való fölvételükkel kapták. Az itt kapott helyük kiválasztásukat, szövegkörnyezetüket és végső formájukat egyaránt meghatározta, ugyanakkor az a törekvés is érvényesült, hogy az egymással rokon ~ok együvé kerüljenek. Így Máté (Mt 13) az Isten országáról szóló fejezetben 7-re egészítette ki a 4 ~ számát, amelyet Mk 4 magában foglal, és saját formulával ünnepélyesen zárta le (Mt 13,51–53; vö. Lk 15: 3 ~ az elveszettről). Márk elsősorban az Isten országának erejét és titkát emelte ki (Mk 4,26–29; 4,11 kk.; 12,10 kk.), Máté viszont azt a folyamatot domborította ki, amely lezajlott, míg az út a zsidók hitetlenségétől elvezetett az Egyh.-ig (vö. Mt 22,1–10 és Lk 14,16–24; Mt 21,33–46 és Mk 12,1–12, ill. Lk 20,9–19; továbbá Mt 20,1–16; 21,28–32). Ugyanakkor Máté arra a kérdésre is igyekezett feleletet keresni, hogy az Egyh. milyen szerepet töltsön be, milyen magatartást tanúsítson a világban, sőt a belső egyh.-i rendre is kitért (13,41: az Emberfia országa = Egyh., egyébként csak 16,27 és 24,31, továbbá 18,35; 22,11–14; 5,25 kk.; ehhez figyelembe veendő a kicsikről szóló tanítás [18,10] az elveszett bárányról szóló parabolával [18,12–13] egybevetve). Lukács figyelmeztetéseket fűz a ~okhoz, és főleg a vallási-erkölcsi szempontokra van tekintettel (Lk 22,21; 14,33; 16,9; 18,8b; vö. 17,26.30; jellemző rá „az élet élvezetei”-nek, a jó és rossz szívről szóló résznek a beiktatása a magvetőről szóló ~ értelmezésébe, 8,12–15). Ez mutatja, hogy Jézus ~ai az Egyh. számára éltető tanítás, nem pedig holt hagyomány volt és annak is kell maradnia.
