imádás
imádás: A héb. Bibliában leginkább a ’meghajolni’, ill. ’mélyen meghajolni’ ige utal az ~ra; a LXX-ban és az ÚSz-ben a gör. proszkünein ’(a földet megcsókolva) leborulni’ felel meg neki. A profán szóhasználatban a kifejezés azt az üdvözlő mozdulatot jelölte, amellyel az alárendeltek a tekintélyes személyeket köszöntötték. Vallásos értelemben mind a héb., mind a gör. ige híven tükrözi a lényeget: az isteni előtt, amely mint ® szent a természetfölötti rendhez tartozik, az ember összezsugorodik, kicsi lesz és leborul (vö. Ez 1,28; Dán 8,17; Jel 1,17). Ebben az eredeti értelemben az ~ annak az embernek volt a spontán gesztusa, akinek látható alakban megjelent az Isten (® teofánia; Kiv 34,8; Szám 22,32); innen kiindulva annak magatartása lett az ~, aki kultikus keretekben v. a szentélyben Istennel találkozott. Ezzel az ~ gyakorlatilag egyértelművé vált az Isten kultikus szolgálatával (vö. Ter 22,5; 1Sám 1,3; 2Kir 17,36; Zsolt 96,9; ApCsel 8,27; 24,11 stb.). – Az ÓSz-ben az ~ tárgya törv.-esen csak Jahve lehetett (Kiv 20,3.5; MTörv 5,9; Zsolt 86,9; 95,6). Az ÚSz-ben az Atya olyan imádókat keres, akik lélekben és igazságban imádják (Jn 4,23; vö. Mt 4,9 kk.; Jel 4,10; 7,11 stb.). De a megdicsőült Urat is megilleti az ~ (Fil 2,10 kk.; Zsid 1,6; Jel 5,14; vö. Mt 28,9.17). Amikor 8,2 (vö. Jn 9,38) a földön élő Jézus előtti leborulást említi, tágabb értelemben él a kifejezéssel, v. ami még valószínűbb: minthogy az eredeti Mk-ban csak az egyik tisztátalan lélek borult le Jézus előtt (vö. 5,6), visszavetítésről van Mt-nál szó.
