Második Törvénykönyv
Második Törvénykönyv, MTörv, Deuteronomium, D: protokanonikus ósz-i könyv, a ® Pentateuchus 5. könyve. A protestáns kánonban Mózes ötödik kv.-e. – I. Elnevezése. A héb. kánonban az első szóról Debarimnak (’szavak’) nevezték. A LXX: a 17,18 alapján Deuteronomium ’a törvény ismétlése v. második törvény’. A Vg és a nemzeti fordítások ezt vették át. – II. Keletkezése. Minthogy csaknem az egész ~ Mózes beszédeiből áll, a zsidóság is, a kereszténység is évsz.-okon át Mózest tekintette szerzőjének. De már elég korán észrevették, hogy ez esetben Mózesnek a saját halálát is meg kellett volna írnia. Ezt nem tekintve is, az irodalomkritika végleg szakított azzal a föltevéssel, hogy Mózes a ~ szerzője. Ugyanakkor fölmerült a gondolat, hogy azt a törv.-kv.-et, amelyet a jeruzsálemi templom javítási munkálatai közben találtak (2Kir 22,8), s amely Jozija reformjaihoz indítékul szolgált, a papok nem sokkal azelőtt helyezték oda abban a reményben, hogy elismerik régi és irányt szabó kv.-nek, és elérik vele, hogy kultikus szempontból Jeruzsálem legyen a központ (MTörv 12); ez lett a ~ magva (5–28). Azt, hogy a ~nek a Templomban talált törv.-kv. a magva, ma mindenki elismeri, de azt, hogy ez a mag „kegyes csalás” (pia fraus) szülötte, már nem tételezik föl. Ezt a föltevést már az is valószínűtlenné teszi, hogy a papok a 2Kir 23,9 szerint ellene voltak a MTörv 18,6 kk. megvalósításának. Természetesen sem a törv.-eket, sem a beszédeket (5–28) nem kell úgy tekinteni, mint amelyek egységet alkotnak. Arra kell inkább gondolni, hogy a ~ nem egyszerre jött létre, hanem úgy, hogy az idők folyamán egyre bővült. Minthogy Moáb síkságán kívül csak az Ebal és a Gerizim hegye szerepel benne (11,29; 27,4.12 kk.) számottevő földrajzi névként, föltehető, hogy az ország É-i részén keletkezett. Stílusa egyezik az É-i részen dívó elohista-próf.-i stílussal. Mindent egybevéve: nem lehetetlen, hogy az Illés és Elizeus próf. köré csoportosult leviták és próf.-k írták, akik így akarták a kultusz tisztaságát megóvni. Ami az időrendet illeti, a ~ az ® Elohista, valamint Illés és Elizeus utáni időből származhat, mert stílusa sokkal pregnánsabb és különféle állandó fordulatok is sűrűbben fordulnak benne elő. Keletkezési ideje a 8. sz.-ra tehető. Az említett körök Mózes híveinek, sőt mintegy megbízottjainak tekintették magukat, így amit Mózes rendelt, azt a maguk korában tisztán és maradéktalanul meg akarták tartani. Ezért érezték jogosnak, hogy Mózes szájába adják szavaikat, maguk pedig meghúzódtak tekintélye mögött. A ~ magvát megelőzi Mózes egy beszéde, amelyben szó esik a nép megszervezéséről (1,9–18), a pusztai vándorlásról (1,19–2,16), a Jordánon túli országrész elfoglalásáról (2,17–3,29). Ez vsz. arra szolgált, hogy biztosítsa a ~ helyét a deuteronomikus jellegű tört.-i kv.-ek között. Egyébként az utolsó f.-ek is a ~ nyomán és szellemében íródtak (deuteronomikusak), mindamellett a papi hagyományból is őriznek elemeket. Ezért áll a ~ mai helyén, s szerepel, úgy mint Mózes 5 kv.-e közül az utolsó. – III. Tartalma. Megtérést sürgető, szónoki stílusa folytán nagymértékben eltér Mózes 5 kv.-e többi részétől. Néhány bevezető és magyarázó részletet (1,1–5; 4,41–49; 10,6–9; 27,1.9.11) nem tekintve az egész ~ Mózes beszédeiből áll, amelyek az utolsó f.-ben a hatalomnak Józsuéra ruházásával és Mózes halálával zárulnak. A kv.-ben központi helyet foglalnak el a törv.-ek (12–26). Előttük (5–11) különféle beszédek arra hívják fel Izr. figyelmét, hogy Kánaánban csak Jahvéhoz ragaszkodjanak; ennek az istenszeretetnek a megfogalmazása a Tízparancs (6,4 kk.). A törv.-ekhez csatlakozik a szövetségkötés (26,16–19), a szövetség föltételeinek írásba foglalása (27,1–8), az áldás és az átok meghirdetése, a hűség jutalma-, ill. a hűtlenség büntetéseképpen (27,11–26; 28). A bevezető részek is hasonló kérő-figyelmeztető-buzdító stílusban vannak megfogalmazva. Ugyanígy a törv.-ek sem tisztán jogilag megfogalmazott szabályok és előírások; inkább magyaráznak, meggyőzni, megnyerni akarnak bizonyos kifejezések ismétlése és a ~re jellemző gondolatmenet révén, amelyek a ~nek oly sajátos és egyedülálló színt adnak. – Lehetséges, hogy a kv. fölépítése (beszédek, törv.-ek, áldás és átok) összefügg az ünnep megülésének menetével, hiszen a cél ugyanaz: Izr.-t elvezetni az Istennel kötött szövetség új, tudatos vállalására. Ma általában az a nézet, hogy a szövetségkötés gondolata a régi K-en szokásos vazallusi szerződésekre vezethető vissza. Ezeknek a szerződéseknek a bevezetésében a nagy királyok a vazallusok elé tárták, hogy mi mindent tettek értük, mennyi hálával tartoznak nekik, amiért remélik, sőt el is várják, hogy odaadóan és hűségesen megtartják, amiket előírnak nekik. A szerződést, amely áldással és átokkal zárul, írásba foglalják. A vazallusok bizonyos időközönként kötelesek a király elé járulni (vö. 16,16–17), s a szerződést is rendszeresen föl kell a nép előtt olvasni (vö. 31,10–13). Ha ez az összefüggés valószínűsíthető is, kérdés, hogy a szövetség gondolatának magyarázatakor mennyire szabad rá építeni. – IV. Teológiája. Hogy fejtegetéseiknek súlyt adjanak, a levita körökből való szerzők újra Mózes elé vezetik a népet, mégpedig épp akkor, amikor elérkezik az idő, hogy az Ígéret földjére bevonuljanak. Ez nem merőben irodalmi forma, hanem mindennapos tapasztalat, megtapasztalható valóság: az országot nem birtokolják biztosan, az magától értetődő módon ajándék, amelyet Jahve minden nemzedéknek újra megad, ill. felkínál, s amelyre a mózesi törv. hűséges megtartásával rá kell szolgálniuk. Az odaadó hűség Jahve iránt és az ország birtoklása elválaszthatatlanul összefügg egymással, szinte ez a fő gondolata a ~nek. Jahve mindig újra meg újra („ma”) vár Izr. válaszára (5,1; 6,1–6; 8,1.11; 9,3; 10,13; 11,8.26; 26,16–18; 29,9–14; 30,15.19). Izr. veszedelemben forgott, félő volt, hogy a kánaáni istenekhez pártol; ezt akarja a ~ megakadályozni. Ennek jegyében kidomborítja, hogy milyen szerep jutott Izr.-nek kiválasztása révén a népek között (4,37; 7,8; 9,5 kk.; 10,15; 23,6). Jahve elhalmozta jóságával Izr.-t (1,31; 2,7; 4,7 kk. 32–34.37 kk.; 6,10 kk.; 8,7–10.14–16; 10,22; 11,3–7), úgyhogy csak Jahve lehet Izr. Istene (4,15–20; 4,35.39; 6,4; 10,17–19). A kiválasztottságból következik az is, hogy Izr.-nek el kell különülnie a többi népektől, bálványaikat és szentélyeiket pedig el kell pusztítania (4,25 kk.; 6,14–19; 7,1–5.25 kk.; 12,2–4.29–31; 13; 18,9–20; 20,16–18; 29,17.24 kk.). Mindamellett: ha az adott helyzetben esetleg szükségszerű volt is ez az elkülönülés, teol.-i szempontból az elkülönülésre való törekvés a ~ gyenge pontjai közé tartozik. A kultikus egység biztosítására a ~ előírja, hogy csak egy szentély legyen, az összes többit szüntessék meg; ez a követelmény a törv.-t tárgyaló rész élén kapott helyet (12), minden egyéb előírás ehhez igazodik (12,15–18; 14,22–26; 15,20; 16,1–18; 17,8 kk.; 18,6 kk.). De nem derül ki a ~ből világosan, melyik legyen ez az egy szentély. Később Jeruzsálemre vonatkoztatták a ~nek ezt az előírását. Végül, a ~ kiemeli a törv. abszolút érvényét: sem elvenni belőle, sem hozzátenni nem szabad semmit. Ebből arra lehet következtetni, hogy a ~ nagy hatással lehetett a fogságból hazatért zsidókra (az egyetlen, központi szentély fölépítése és a törv.-nek – mint kv.-nek is – a sértetlensége!), ezért jogosan nevezik a ~et az ÓSz „szívének”.
