Antropomorfizmus
Antropomorfizmus Istennek emberi alakban, ill. emberi vonásokkal való ábrázolása (g. anthróposz - ember, morphé - alak). Ez az ábrázolásmód magától értődő volt az ókori pogány népek körében, hiszen isteneiket általában emberformájúaknak képzelték, amint ezt az ókori istenképek és szobrok bizonyítják. Jahve képi kiábrázolását a Tízparancsolat tiltotta (2Móz 20,4), s a B írói tisztában voltak azzal, hogy Ő valóban más, mint az emberek (Jób 33,12; Ézs 40,18; 55,8-9; Jer 10,6-7; ApCsel 17,29; 1Tim 6,16). Isten személyes valóságát és népével való személyes kapcsolatát azonban nem tudták másképp érzékeltetni, mint a földi személyekre jellemző szavakkal és fogalmakkal. Így olvashatunk arról, hogy Isten a szemével lát (Zsolt 34,16; Ám 9,4; Mt 6,6), a fülével hall (Zsolt 130,2; 1Pt 3,12), a szájával (vagy ajkaival) szól (Jób 11,5; Mt 4,4), az orrával szagol (1Móz 8,21), arcát odafordítja valakihez (4Móz 6,26), vagy elfordítja valakitől (Jób 13,24), (jobb) kezével hatalmas dolgokat cselekszik (2Móz 15,6.12.17; Ézs 43,13; Lk 1,66), jobbján dicsőséget oszt (Zsolt 16,11; Lk 22,69; ApCsel 7,55), lábának zsámolya a föld (Mt 5,35).
Az »emberszabású« istenek világában a LXX Izráel Istenének szellemi valóságát akarta kidomborítani, ezért a B antropomorfizmusait megpróbálta retusálni. A klasszikus keresztyén B-fordítások, szöveghűségre törekedve, meghagyták az antropomorf fordulatokat a maguk eredetiségében és szemléletességében.
HI
