Csalás, csaló
Csalás, csaló H. massu'áh (a n-s-' hifil gyökből), g. apaté (apatein igéből). Jelentésük: »félrevezetni, becsapni«.
A csalás olyan cselekedet, amely által valaki a maga érdekében szándékosan félrevezeti embertársát olyan cselekvésre vagy véleményalkotásra ösztönözve őt, amelyet a tények és dolgok helyes ismeretében egyébként nem tenne meg. A csalás tehát arra irányul, hogy az embertársának kárt okozzon a csaló, vagy pedig önmagának jogtalan előnyt biztosítson. Legtöbbször ez a két szempont együtt és egyszerre érvényesül (3Móz 25,14; 5Móz 25,13-16).
A B a csalás eredetére nézve azt vallja, hogy a kígyó (Sátán vö. Jel 12,9) cselekedete által jött be a világba, amikor az Éden kertben az első emberpárt félrevezette (BŰNESET - 1Móz 3,1-4.13). Ezért a kígyó a hazugság atyja (Jn 8,44) és egyben a csalásnak az eredendő oka, maga a csaló. A csalás transcendens eredetére utal 1Kir 22,21k is, ahol a próféták félrevezető tanácsadása mögött egy megszemélyesített lélek áll.
A csalás esetei mindenekelőtt a kereskedelmi tevékenységgel, az adásvétellel és a szerződéses viszonnyal kapcsolatosan jelentkeznek. Hós 12,8-ban arról van szó, hogy a kereskedő szívesen csal. Amikor a kereskedőről beszél a próféta, a »kánaánita« szót használja a h. szövegben, mivel a Szentföldön való letelepedést követően jó ideig a kánaánita őslakók folytatták a kereskedelmi tevékenységet Izráel népe körében is, s az e tevékenységgel kapcsolatos erkölcsiséget, a kufár lelkületet (Ám 8,5) terjesztették.
A csalás tipikus példája a nem hiteles mérték használata, ami történhetett súly-, hossz- vagy űrmértékkel egyaránt (5Móz 25,13.14; Péld 11,1; 16,11; 20,23; Ez 45,10; Ám 8,5; Mik 6,10.11). A csalást azáltal követték el, hogy kétféle mértéket használtak a kereskedők: eladáskor a hitelesnél kisebbet, vételnél nagyobbat, ill. úgy jártak el, hogy az eladott áru mérésére szolgáló mértékként a hitelesnél kisebbet, az ellenérték (ezüst) mérésére nagyobbat alkalmaztak (Ám 8,5).
Az adás-vételnél a partnerek egymást becsaphatják (3Móz 25,14; 1Thessz 4,6), pl. azzal, hogy értéktelen árut (gabonahulladék, Ám 8,4-6) adnak a jó helyett, vagy úgy, hogy az adminisztrációját intéző személlyel vesztegetés által a partner megkárosítását eredményező döntést hozatnak (Ézs 5,23; 10,1). Ha valaki a megőrzésére átadott értéket eltulajdonítja (3Móz 5,20-21), vagy a talált holmit nem szolgáltatja vissza tulajdonosának (3Móz 5,22) csalást követ el, csaló.
A szerződéses viszonyból adódó kötelezettségek nem teljesítése és általa a partner megkárosítása is csalás. Így csalás volt Lábán cselekedete, amikor egyezségük ellenére Ráhel helyett Leát adta feleségül Jákóbnak (1Móz 29,25; 31,7), de Jákób is csalással nyerte el az elsőszülöttséget Ézsautól és az áldást atyjától, Izsáktól (1Móz 27,36). Ugyanígy csalás a kialkudott bér, ellenszolgáltatás vagy megállapított jutalom meg nem adása (1Móz 29,27; 5Móz 24,15; Jak 5,4), továbbá előny biztosítása, vagyon szerzése törvénytelen úton, a másik ember megkárosítása által (1Móz 27,36; Jer 6,27kk; Péld 11,18; Lk 19,8). A szövetséges viszony alapján joggal elvárt segítségnyújtás megtagadása is csalás (Abd 7; JSir 1,19).
A csalás fogalmához tartozik az olyan magatartás vagy cselekedet is, amellyel egzisztenciális vagy lelki kárt okoz egyik ember a másiknak: így hamis híreszteléssel, rágalmazással, árulással (2Sám 19,26k; Zsolt 35,20; 38,13; Péld 24,28; Róm 3,8; 1Pt 3,5-12; Zsolt 5,10; 78,36; Róm 16,18; 1Kor 2,4; Kol 2,4; 1Tim 4,1), titoknak ártó szándékkal történő kitudakolása és valakivel szemben való felhasználása által (Bír 14,15; 16,5kk). Csalás az is, ha valaki eltitkolja kilétét embertársa előtt és ezáltal félrevezeti (1Sám 28,12).
Az ÓSZ-ben a hamispróféták, az ÚSZ-ben a tévtanítók, akik nem Istentől vett üzenetet tolmácsolnak, ill. az ev helyett téves tanokat hirdetnek, megcsalják, félrevezetik, lelkileg megkárosítják azokat, akik hallgatnak rájuk (Jer 6,13-14; 7,4; 8,11; 14,14; 23,16; 29,9; 37,9; Ez 13,10; 22,28; Ézs 28,15; Mt 7,15; Mk 13,22; Lk 6,26; 2Kor 11,3.4.13; 1Jn 4,1; 2Pt 2,1; 2Thessz 2,3; Tit 1,10).
A bűn megcsalja az embert (Róm 7,11) azzal, hogy az Isten szerinti élet örömtelen és csak a bűnnek való szolgálat ad örömet az embernek. Így csalja meg az embert a vagyon szeretete (Mt 13,22), a bálványimádás (Jer 3,23), vagy éppen okosnak tűnő beszédek által (Kol 2,4; Gal 1,7), amelyek az igazságot elferdítik. Megcsalhatja az ember önmagát is hiábavaló reménységgel (Jer 37,9). Az önhittség is az öncsalás forrása, ha az ember bölcsességét többre értékeli a kelleténél (Jer 49,16; Gal 6,3; 1Kor 3,18). Az is veszedelmes öncsaláshoz vezet, ha azt hiszi az ember, hogy elegendő az Igét meghallani (Jak 1,22), vagy ha úgy vélekedik, hogy nincs szüksége bűnbocsánatra (1Jn 1,8).
A csalás összeférhetetlen Isten lényével, ezért aki Benne bízik, nem csalatik meg (Zsolt 125,1) és ezért Isten népe életében nincs helye a csalásnak (2Móz 23,6k; 5Móz 25,13-16; Péld 20,10; Jer 5,26-29; Ám 8,5). A B tiltja a csalást és óv attól, hogy az ember a Sátán csalásának áldozatává váljék (2Kor 2,10).
Jézus Krisztusról ellenfelei azt állították, hogy ő a legfőbb csaló (Mt 27,64), de tőle távol áll a csalás (Ézs 53,9; 1Pt 2,22). A tanítványainak hozzá kell hasonlónak lenniük. A velük szemben tanúsított igény: amit akartok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is akképpen cselekedjetek (Mt 7,12) - kizár minden csalást. Azok számára, akik korábban megterhelték lelkiismeretüket csalás által, Zákeus példája ad útmutatást, aki négyszeres kárpótlással tette jóvá csalását (Lk 19,8).
Az apokaliptikus irodalom szerint a végső idők egyik előjele a csalás elszaporodása lesz, de a végső szót Jézus Krisztus mondja ki, aki legyőzte a csalás forrását, az őskígyót (Jel 12,9).
SzB
