Doxológia
Doxológia Isten dicsőségének (g. doksza) magasztalása.
1. Isten dicsősége, vagyis személyének kisugárzódó manifesztációja, dicsőséges önlelepleződése felismerhető a teremtett világban (Zsolt 19,2; Ézs 6,3), az emberiség történelmében, ill. az üdvtörténetben, vagyis Istennek a népe érdekében végrehajtott dicső tetteiben (2Móz 14,17k; 16,7; 4Móz 14,21k; Zsolt 96,3; Ézs 35,14; 40,5; 44,23; Lk 3,6) és egészen sajátos módon a szentélyben, az Úr templomában (2Móz 29,43; 40,34kk; 3Móz 9,6.23; 4Móz 16,117,15; 20,1-13; 1Kir 8,10k; Zsolt 26,8; Ez 11,22k; 39,21-29).
2. A dicsőítés az egész teremtett világnak, de különösen is az embernek a válasza mindarra, amit Isten cselekedett a világ létrehívása, fenntartása, üdvössége érdekében (vö. Zsolt 40,4; 104,1; 147,1; ApCsel 3,8; 4,21). A doksza Isten lényegét fejezi ki, s nem csupán egy tulajdonságot, ezért is illeti meg Istent a dicsőítés, mert az ő dicsősége nem megszerzett tulajdon, hanem Ő öröktől fogva mindörökké dicsőségben létezik (vö. 1Krón 29,11; Jel 4,11; 15,4).
Isten, amikor kinyilatkoztatja magát, ugyanakkor az ő dicsősége is lelepleződik, s ebből fakadóan fel és el kell ismerni az Isten dicsőségét, ezért is fordulhat elő a dicsőség szóval együtt a »látni« (2Móz 16,7; 33,18; Ézs 40,5) és a »megjelenni« (2Móz 16,10; 5Móz 5,24; Ézs 60,1) ige.
Így lesz a B szerint az egész világ kötelessége az Isten dicsőítése: ég, föld, tenger (Zsolt 69,35; Hab 3,3), Nap, Hold, csillagok (Zsolt 148,3), hegyek (Ézs 49,13), mennyei seregek (Zsolt 103,20k; 148,2; Lk 2,13), minden élőlény (Zsolt 150,6), hivatásos templomi muzsikusok (1Krón 23,5; 2Krón 5,13), zeneszerszámok (Zsolt 98,5; 150,3), de kiváltképpen Isten népe, az egyház tartozik dicsőíteni az Urat (Zsid 2,12).
3. Isten népe Isten dicsőségének magasztalását főként a kultuszban gyakorolja, melyből következik, hogy a liturgiában szilárd helye van a doxológiának (vö. pl. Mt 26,30). A B doxologikus formuláinak nagy részét az uralkodóház szertartási rendje alakította ki, ill. befolyásolta (az uralkodók királya, az urak ura stb).
4. A legsajátosabb és egyben a leggyakrabban előforduló doxologikus formulák: »magasztaljátok az Úr dicsőségét« (Zsolt 29,1), »áldott vagy te...«, »tied... a nagyság, a hatalom és a fenség, a ragyogás és a méltóság« (1Krón 29,10-13), többnyire »áldott legyen«-nel kezdődnek azok a doxológiák, melyek több zsoltár befejezését alkotják.
Az ÚSZ alapvető doxologikus formulája az »Istené a dicsőség« akklamáció (Róm 16,27), valamint a »dicsőítsük őt« (Jel 19,7) formula. A doxológiákban a dicsőség többnyire más isteni tulajdonságok megemlítésével együtt fordul elő: fenség, teljhatalom, erő, méltóság, örökkévalóság (1Tim 1,17; 6,16; 1Pt 4,11; Júd 25).
A doxológiákban gyakran találkozunk Isten legkülönfélébb fenségjelzőivel, melyek személye páratlanságát, bölcsességét, láthatatlanságát stb., röviden az ő istenségét írják körül (Róm 16,27).
5. Az ÚSZ-ben Krisztus a doxológia középpontja. Már maga az inkarnáció is ok az Isten dicsőítésére: Lk 1,46kk (Mária), 1,68kk (Zakariás), 2,13k (az angyalok), 2,20 (a pásztorok), 2,28kk (Simeon). Sajátosan egymás mellé kerül a Lk 2,14-ben, a Jézus születésekor felhangzó doxológiában Isten és az ember. Különösen is Benne és Általa nyert kiválasztás késztet Isten dicsőítésére (Ef 1,3-14).
Krisztus által hangzik föl a dicsőítés a Benne nyert üdvösség láttán (Róm 7,25). A doxológia indoklását gyakran participiális (Róm 16,27; 1Kor 15,57; 2Kor 1,3; 2,14; Ef 1,3; 1Pt 1,3) vagy okhatározói (Jel 4,11; 5,12) mellékmondat fejezi ki.
6. A doxológiákból kitűnik, hogy az egyház tud a mennyei seregek Istent dicsőítő magasztalásáról (Zsolt 103,20k; 148; Ézs 6,1-4; Lk 2,13k), melynek csupán szerény visszatükröződése a földi, evilági doxológia, de mégis e kettő már most szerves kapcsolatban van egymással (Jel 4,8kk; 5,9kk; 11,15kk; 12,10kk; 15,3k) - a történelem végén az utolsó doxológia a Bárány menyegzőjének éneke (Jel 19,7) - míg teljesen eggyé válik majd a mennyei és a földi doxológia.
DI
