Kiált
Kiált H. c-‘-g, k-r-'; g. krazó. Az ÓSZ a kifejezéseket elsősorban a Zsolt-ban használja, amikor az egyén vagy a nép a maga nagy nyomorúságában Istenhez kiált. Isten meghallgatja a nyomorult kiáltását és kegyelmesen megszabadítja. A 2Móz 22,22-ben az elnyomott özvegyek és árvák kiáltanak, más esetekben pedig Izráel (Bír 3,9.15; 4,3; 6,6k; 10,12; Zsolt 22,6; 34,7.18; 107,6.13.19.28). De Isten nem mindig hallgatja meg a tőle elfordult nép kiáltását (Mik 3,4; vö. Zak 7,13; Jer 11,11).
Különös jelentősége van a Zsolt-ban az imádkozók kiáltásának, akik a legkülönbözőbb élethelyzetekben kiáltanak Istenhez (Zsolt 3,5; vö. 18,7; 88,2.10.14). Azzal az erős bizodalommal imádkoznak, hogy az Úr meghallgatja őket, és választ is ad, mert ő nem néma Isten (Zsolt 4,4; 17,6; 22,25; 31,23; vö. 27,7; 28,1). Néha ez a bizalom nagy megrendüléseken mehet át (Zsolt 22,3), máskor viszont boldog örvendezéssé válik (Zsolt 55,17).
Külön említést érdemel az angyalok mennyei éneke Ézsaiás próféta látomásában, amikor az angyalok hangos kiáltásától megremegtek a templom küszöbei (Ézs 6,3k). Az Úr szenvedő szolgájáról viszont azt halljuk, hogy nem kiált és nem lármáz, nem hallatja szavát az utcán (Ézs 42,2).
Jézus Krisztus gyógyításai során a démonoktól megszállottak gyakran artikulálatlan hangon ordítanak (Mt 8,29; Mk 1,23; 3,11; 5,5; 9,26; Lk 4,33; 8,28; 9,39). De kiáltanak hozzá a betegek, segítséget kérők (Mt 9,27; 15,22k; 20,30k par) és a megijedt tanítványok is (Mt 14,26.30). Felcsendült az örömujjongás Jézus jeruzsálemi bevonulásakor (Mt 21,9.15), és ordítozott a tömeg halálát követelve (Mt 27,23). Jézus hangosan felkiáltva lehelte ki lelkét a kereszten (Mt 27,50). Ez azonban nem artikulálatlan halálhörgés volt, hanem az Istenhez küldött utolsó imádság (vö. Lk 23,46).
A Róm 8,15 és a Gal 4,6 szerint Isten gyermekei az ő Szentlelkének segítségével kiálthatják: »Abbá, Atya!«. Ebben a kiáltásban az apjához bizalommal forduló gyermek öröme csendül meg.
VG
