Közlés, közléstörténés
Közlés, közléstörténés A szöveglingvisztika látásmódja szerint az egyes szövegek nem önmagukban álló, izolált alakzatok, hanem emberek vagy embercsoportok közötti közlési (kommunikációs) folyamatok részei, azaz túlmutatnak önmagukon. Az irodalmi kontextuson túl tehát az írott szöveget bele kell állítani az emberi cselekvés kontextusába is, mivel a nyelv e kontextus által él. Az írott szövegeket ui. a későbbi hatás és e hatás reprodukálhatóságának érdekében alkották. A szerző oldaláról nézve a szöveg a sokféle nyelvi lehetőségből történő választás eredménye, ami azután az OLVASÓra/hallgatóra (azaz a RECIPIENSre) természetesen hatással van. A közlési folyamatokba ily módon beágyazott szöveg ezért szükségszerűen felveti a szociális és történeti dimenziók kérdését. Ez az átfogó keret ui. nyilvánvalóvá teszi, hogy a szövegen belüli nyelvi jelek vizsgálatára való szorítkozás beszűkíti a látóhatárt és így nem lehet kielégítő módon feltárni a jelek valamennyi kapcsolatát. Szükségszerűen kiegészítik tehát ezeket a kérdéseket a szöveg külső funkcióira vonatkozó vizsgálódások.
Az ÚSZ-i ekklészia kifejezés pl. mutatja, hogy az első keresztyén gyülekezetek a profán-hellénista népgyűlések elnevezését alkalmazták önmagukra. Az egyházatyák (Justinus, Theophilus) vég nélküli ÓSZ-i idézetei (a LXX alapján) arra engednek következtetni, hogy számításba vették a pogány olvasóik elégtelen B-ismeretét. (Ld. még KONTEXTUS)
