Sóhajtás
Sóhajtás Csalódott, megbántott, üldözött, szomorú, beteg lélekből támadó jelenség (h. náham, nákáh, anákáh, anácháh, ánach, g. sztenagmosz, sztenazo, sztenachizo, sztenacho). Izráel népe gyakran került olyan helyzetbe, amelyben elviselhetetlenül nehéznek érezte a sorsát: az egyiptomi fogságban, a bírák idejében, később Asszíria és Babilon igája alatt kifosztottan, megalázottan, reménytelennek tűnő helyzetükben egyre sóhajtoztak (2Móz 2,23; Bír 2,18), még inkább akkor, amikor Jeruzsálem ékessége, gyönyörűsége emlékké vált, gyász, nyomorúság, szolgaság, fogság jutott osztályrészül, a város kőhalommá vált, a szent templomot pogányok szentségtelenítették meg és fosztották ki, az ellenség azt tett, amit akart (Zsolt 79,11; Ézs 24,7; JSir 1,4.21-22; Ez 9,4; 21,6-7).
Jób és Dávid sorsa különösen sok okot adott a sóhajtásra (Jób 3,24; 23,2; Zsolt 6,7; 12,6; 31,11).
Az Úr meghallja a sóhajtást. Leszáll, hogy megszabadítsa népét, véget vet a sóhajtásának azzal, hogy félelmetes ítéletet hajt végre ellenségein, megszünteti a megalázást. A sóhajtás helyét öröm és vigasság tölti be (2Móz 3,7-10; Ézs 21,2; 35,10; ApCsel 7,34). A sóhajtás és kiáltás elől nem rejti el a füleit: meghallotta Jób, Dávid és Jézus sóhajtásait (Jób 42,8-10; Zsolt 102,21; JSir 3,56; Mk 7,34; 8,12).
