Struktúra
Struktúra »Belső összefüggések autonóm egysége« (Hjemslev). A struktúra eme klasszikus meghatározása tovább pontosítható a struktúra elhatárolása által a rendszertől, ill. a funkciótól. Egy rendszer fölépíthető indifferens szempontok szerint is; egy struktúra soha. A funkció pedig mindig bizonyos effektivitást kíván; ez azonban nem kritériuma a struktúrának. A struktúra posztulálásában két elemnek van döntő szerepe: a significans tényező(k)nek, ill. a significatumnak; e két elem sajátos kapcsolata eredményez egy struktúrát. Ebből kitűnik, hogy miért nem sikerült a strukturalizmusnak eddig általánosan kötelező módszertant kidolgozni: mindkét elem deklarálásában (s így a kettő kapcsolatának meghatározásában is) nagy szerepe van a szubjektumnak.
A struktúra ilyen általános meghatározása lehetővé teszi a fogalom alkalmazását a legkülönbözőbb területekre. Általában ezt az eljárást a történeti kutatások ellenpárjaként tekintik; mégis az, amire nézve struktúrát állapítunk meg, történeti tényező kell legyen, különben az eljárás olcsó játékká süllyed.
A struktúra fogalma így alkalmazható a nyelvekre. A nyelv elemeinek significans (vagy éppen nem significans) és significatum tényezőkre bontása jó lehetőséget nyújt a nyelvi egységnek értelemhordozóként történő kutatásában (szinkronikus szemlélet). Ennek történeti alkalmazása a nyelvfejlődés konstitutív elemeit mutatja ki (diakronikus szemlélet).
A struktúra fogalmának alkalmazása az etnológia területén olyan sajátos kapcsolatokat, belső összefüggéseket mutatott ki egymástól nagy távolságra, eltérő időben élő népcsoportokon belül, amelyek az emberiség egészének jellemzői, így antropológiai jelentőségűek. E kutatások az emberi kommunikáció szimbólumvilágát is magyarázzák.
Az irodalomkritika terén struktúrát az alábbi kritériumok szerint posztulálnak: a) indiciumokat állapítanak meg, azaz az irodalmi egység elemeinek általános jellemzőit gyűjtik össze; b) akciókat posztulálnak, azaz az elemek változásait vizsgálják egy irodalmi egységen belül; c) szekvenciákat keresnek, azaz az elemek és azok változásainak belső kapcsolatát kutatják. Ezek a szempontok föltétlenül kimutatják egy irodalmi mű értelemhordozó elemeit. Az eljárás alkalmazható egy mondatra éppúgy, mint egy terjedelmesebb iratra (levél, könyv) vagy akár iratok gyűjteményére is.
B-i elbeszélések struktúráját (vagy struktúráit) kutatva meg kell jegyeznünk, hogy a többi írásmagyarázati módszerhez képest szokatlanul - s talán éppen ezért hatásosan - mutat rá a teológiai mondanivalóra. Ha pl. valaki megvizsgálja a Kornéliusz-történetet (ApCsel 10,1-11,8), úgy olyan egyszerű indiciumok, mint pl. az események színhelyei, sorba állítva értelemhordozókká lesznek: Cézárea - Joppé -Cézárea - Jeruzsálem. Ez mutatja, hogy Lukács hangsúlyosnak tartja a pogánymissziót, mégis nem úgy véli, hogy az a zsidókeresztyénség rovására történik: azáltal, hogy a történetet Jeruzsálemben fejezi be, hangsúlyt nyer a pogánymisszió és az ősgyülekezet egysége - mindez jól ismert teológiai célkitűzése Lukácsnak. Új teológiai ismeretet kölcsönöz viszont egy másik struktúra fölfedezése. Ha az elbeszélést előremozdító párbeszédek szereplőit tekintjük, úgy a következő sor látható: az angyal szól Kornéliuszhoz (10,3kk), Kornéliusz a szolgáihoz (10,7kk), a szolgák Péterhez (10,17kk), Péter Kornéliuszhoz (10,26kk), Péter a jeruzsálemi gyülekezethez (11,4kk). Ebből pedig kivehető a személyes meggyőződés - hittestvéri kapcsolat - gyülekezeti döntés vonala: a pogánymisszió szemlélete és folyamata.
KaI
