Vendégfogadó
Vendégfogadó (h. málón, gérút, g. katálüma, pandokheion).
A közismert keleti vendégszeretet következtében gyakran nem is volt szükség arra, hogy az utas vendégfogadóban szálljon meg (2Móz 2,20; Bír 19,15-21; 2Kir 4,8; ApCsel 28,7; Zsid 13,2). Az utasokat többnyire magánszállásokon látták vendégül. A B erre vonatkozóan különböző kifejezéseket használ: »van-é hely éjszakára« (1Móz 24,23.25), »befogadni a házba« (Bír 19,18; Ézs 16,4), »behívni és vendégül látni« (ApCsel 10,23; 21,16; 28,7), »szállást készíteni« (ApCsel 28,23; Filem 22), »valakinek a vendége lenni« (ApCsel 10,6.18), »ott maradni valakinél« (Jn 1,38). A vendégszeretet gyakorlása keresztyéni kötelesség (Róm 12,13; Zsid 13,2).
A meleg évszakokban Palesztinában nyugodtan el lehetett tölteni az éjszakát kinn a szabad ég alatt, az utak mentén is (1Móz 19,2; 28,11; Lk 21,37).
A korabeli vendégfogadók más jellegűek voltak, mint a maiak. Tulajdonképpen a nyilvános vendégfogadó roppant egyszerű kiképzésű, illetve fölszereltségű szálláshely volt, mely védelmül szolgált embernek és állatnak. A vendégfogadó alatt voltaképpen egy nagy négyszögalapú bekerített udvart kell érteni - ahol a tulajdonosnak csak a szállásért kellett csekély összeget fizetni (Jer 9,1; 41,17) -, melynek közepén volt egy kút, s körülötte pedig primitív kis fülkék az utazóknak, kamrák az úti poggyásznak, valamint istállók az állatoknak. A hálófülkéknek nem volt belső berendezése, az utas a földre terítette szőnyegét, s arra feküdt; egyébként a felsőruha egyúttal ágyul és takaróul is szolgált. A vendégfogadókban többnyire volt egy felvigyázó (fogadós), akitől élelmet, valamint egyszerűbb szolgáltatásokat lehetett kapni (Lk 10,34k). Szükség esetén még a betegek és sebesültek gondozását is elvállalták (Lk 10,34). A Jer 41,17-ben talán éppen egy fogadósnak a neve (Kimhám) van megörökítve.
A Lk 2,7 szerint József és Mária számára »nem volt hely a szálláson«.
DI
