Vigasztaló
Vigasztaló Az ÚSZ-ben a jánosi iratok nevezik a megdicsőült Krisztust vigasztalónak (paraklétosz), amit az ÚF »pártfogó«-ként említ (1Jn 2,1: »van pártfogónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus«). A Jn ev búcsúbeszédeiben Jézus 4 ízben beszél a paraklétosz-ról (Jn 14,16k.26; 15,26; 16,7.13), akit Jézus elmenetele után a tanítványainak fog adni, és akit az igazság Lelkének, azaz a Szentléleknek mond. A Jn 14,16 »másik Pártfogó« kifejezése mutatja, hogy az evangélista Jézust tekinti időileg az »első pártfogónak«, aki Isten követe itt a földön. A Lélek elküldésének feltétele Jézusnak az Atyához való menetele (Jn 16,7; vö. 14,16.26; 15,26). A feltámadott Úr a Lélek által van jelen gyülekezetében (Jn 16,14b), a Lélek által érti meg a gyülekezet Jézus szavait (Jn 14,26) és személyének titkát (Jn 15,26; 16,14b).
Jézus feltételezhetően az intertestamentális kor szóhasználatához, annak egyik messiási nevéhez (menáhem; »vigasztaló«) kapcsolódik. Az intertestamentális kor az Ézs 40,1k-ben olvasható nehámat jiszrácél kifejezést (»Izráel vigasztalása«, vö. Lk 2,25) a »teljes reménység«, azaz a feltámadás értelmében használta. Joggal feltételezhető, hogy a Menáhem (»vigasztaló«) messiási jelzőt az Ézs 40,1-ből eredeztette a fogság utáni zsidóság. »Izráel vigasztalását« (vö. Lk 2,25) várta a rabbinikus zsidóság azután is, hogy elhangzott Jézus kiáltása: »elközelített a mennyek országa« (Mt 3,2).
