Antikrisztus
Antikrisztus – ('ellen-Krisztus, ellen-Messiás') az első keresztények körében dívó eszkatologikus (a közeli világvégére vonatkozó) eszmekörben Krisztus, azaz a Messiás ellenfele, a Sátán küldötte, aki a végítélet előtt még eljön a világra, hogy Isten engedélyével próbára tegye a hívőket, és igyekezzék eltántorítani őket az Üdvözítőtől. Magát Krisztusnak adja ki, hatalmat nyer csodákat és jeleket művelni, hogy a kevésbé ébereket megtévessze, de az igazi Krisztus második eljövetelekor hatalma semmivé lesz. Az ~ megnevezést csak János1 leveleiben (1Jn, 2Jn) találjuk, Pál „a bűn embere, a kárhozat fia” gyanánt említi, aki majd a szentélyben állítja fel székét, és istennek akar látszani. Ugyanezt a funkciót tölti be a Jelenések könyvében (13) a két Vadállat, a tengerből és a szárazföldről való. Az ~ fogalma nem keresztény lelemény, jelen volt a két előző század zsidó apokaliptikájában is Dániel Vadállata (Dán 7,8) formájában vagy a kumráni szekta irataiban mint „a gonosz pap” vagy „az erőszak embere”. Már János egyik levelében is előfordul a név többes számú alakja, s a levél írója nyilván kora tévtanítóira alkalmazta; az első század keresztényei viszont olykor a keresztényüldözésben jeleskedő római császárokat (Nero, Caligula, Domitianus) tartották ~nak. A jánosi értelmezés nyomán későbbi korokban is gyakran minősítették ~nak eretnekmozgalmak vezetőit és a hitújítókat vagy olyan uralkodókat, akik ezeket támogatták. A középkori mirákulumokban az ~ a Sátán fia, aki többszörös incesztus folytán születik. Luther óta a protestáns hitvitázók a római pápát vagy a vallásháborúk katolikus uralkodóit tüntették ki az ~ címmel. A XIX. sz. végétől a felekezeti ellentétek gyengülése és a vallásosság térvesztése eltolta a frontvonalakat: Dosztojevszkij A főinkvizítor c. elbeszélésében a materializmust, Lagerlöf Az Antikrisztus csodái c. regényében a szocialista eszmét, az e világi boldogság keresését tekinti úgy, mint az ~ legveszélyesebb csábító trükkjét. Nietzsche Az Antikrisztus c. traktátusában a cím dacos és önironikus módon magára a szerzőre vonatkozik, aki e művében számol le a kereszténységgel mint minden valós érték megrontójával és magának Istennek a létével.
