Csók István
Csók István (Sáregres, 1865. febr. 13. – Bp., 1961. febr. 1.): festő, Kossuth-díjas (1948 és 1952); kiváló művész (1952). A bp.-i Mintarajztanodában Greguss János, Székely Bertalan, Lotz Károly, 1886-87-ben a müncheni akadémián Löfftz, Hackl, végül 188889-ben a párizsi Julian Ak.-n Bouguereau, Robert-Fleury növendéke volt. Ezután évekig Münchenben élt, s képeivel nagy nemzetközi díjakat nyert (Ezt cselekedjétek…, 1890; Árvák, 1891 stb.). 1896-ban csatlakozott a Hollósy Simon vezette nagybányai csoporthoz, s a nyarakat Nagybányán töltve Bp.-en élt. 1903-ban Párizsba költözött, s festészete egyre inkább közelebb került a posztimpresszionisták foltfestéséhez, színei az impresszionisták keveretlen ragyogásához. Ekkor készültek nevezetessé vált aktos kompozíciói (Műteremsarok, 1905, MNG; Thámár, 1906, Római Galéria; Vámpírok, 1909 stb.). Hazatérve 1911-ben nagy állami aranyérmet nyert (Wlassics-arckép, MNG). 1914-ben gyűjteményes kiállításon mutatta be addigi alkotásait a Műcsarnokban. Ebben az időszakban festette legszebb és legérettebb képsorozatait (a kislányáról festett Züzü-képek, 1910-15; Balatoni sorozat, 1916-31; Sokác képek, Tulipános láda 1910 után, Arcképek, Keresztapa reggelije 1911-32 stb.). 1920-ban a Szinyei Társ. elnökévé választották. 1921-től 1932-ig a Képzőművészeti Főisk. tanára. A II. világháború kitöréséig egyenletes és fejlődő erővel dolgozott új (Zsuzsánna, Lila fauteuil, Margit-híd bővítése, tájképek stb.) és régebbi témáin (Nirvána). A háború azonban lefékezte munkakedvét és munkabírását, amelyet a felszabadulás magas kora miatt már csak részben adhatott vissza. Danaföldvári tájképeit festette akkor (1947). 1951-ben betetőzte életművét a Háború és Béke hármas kompozíciójával. 1949-ben a Magyar Képzőművész- és Iparművész Szövetség elnökévé választotta. Egyike volt azon kevés számú nem olasz művésznek, akinek önarcképét az Uffizi-képtár kitüntetésképpen gyűjteményében kifüggesztette. Műveinek túlnyomó része az MNG ben található, ahol 1965-ben emlékkiállítása volt. – M. Emlékezéseim (Bp., 1945). – Irod. Farkas Zoltán: Cs. I. (Bp., 1957); Murányi-Kovács Endre: Cs. I. emlékezete (Népszabadság, 1965. 38. sz.); Bernáth Aurél: Levél a kilencvenéves Cs. I.-hoz (B. A.: A Múzsa körül (Bp., 1962.)).
