Derkovits Gyula
Derkovits Gyula (Szombathely, 1894. ápr. 13. – Bp., 1934. jún. 18.): festő, grafikus, Kossuth-díjas (1948; posztumusz), a magyar képzőművészet egyik nagy alakja. Apja műhelyében asztalosmesterséget tanult. Korán kezdett rajzolni, majd egy címfestő festeni tanította. Az I. világháborúban bal karja megbénult. 1916-tól Bp.-en élt. 1917-ben a Ma szerkesztőségében kiállították rajzait. Ezután Vedres Márk javaslatára Kernstok Károly szabadisk.-jában sajátította el a festészet és rézkarc ismeretét. 1916–18 között főleg ceruza- és tusrajzokat készített. A Tanácsköztársaság idején Nyergesújfalun készült festményei Kernstok hatását tükrözik. 1922-ben a Belvederében rendezett gyűjteményes kiállításával zárult első festői korszaka. 1923–26 között Bécsben megismerkedett a baloldali emigránsokkal, s belépett az Osztrák Kommunista Pártba. E korszaka idején műveiben a német expresszionista festészet hatása mu tatkozik. 1925-ben Bécsben mutatta be Menekülők c. festményét, 1927-ben az Ernst Múz.-ban rendezett kiállítást. Bécsi politikai élményeinek hatása 1928–29 között jelentkezett festészetében. Ebben az időben kapcsolódott be intenzíven az illegális kommunista párt munkájába. Lakása egyben illegális találkozóhely is volt. A párt megbízásából készítette ebben az időben grafikai fő művét, az 1514 c., a Dózsa-féle parasztfelkelés által ihletett fametszetsorozatot. Utolsó festészeti korszakát Végzés (1930), Alvó (1932), Kivégzés (1932), Vasút mentén (1932), Anya (1934) c. művei képviselik. 1931 körül Dózsa-sorozatát rézkarcba vitte át. 1930-ban készült szatirikus tusrajzsorozata a polgári társadalom bírálata. A nyomor és betegség korán vetett tragikus véget életpályájának. 1934-ben az Ernst Múz.-ban, 1948-ban a Fővárosi Képtárban, majd Szombathelyen, 1954-ben a Szépművészeti Múz: ban, 1965-ben az MNG-ben rendeztek műveiből emlékkiállítást. Az 196o-í Velencei Biennalén és Amszterdamban, 1961-ben pedig Rómában állították ki műveit. ~ művészete az expresszionizmus nagy áramlatába kapcsolódott, de élete utolsó éveiben teljesen egyéni formanyelvet teremtett magának, a szigorú képszerkesztés, a lírai színvilág és az ihletett emberábrázolás remek ötvözetét. – Irod. Rabinovszky Máriusz: D. Gy. (Magy. Műv. 1929); Kassák Lajos: D. Gy. emlékére (Nyugat, 1943); Bortnyik Sándor: D. (Officina, 1948); Oelmacher Anna: D. Gy. (TIT útmutató, Bp., 1954); Derkovits Gyuláné: Mi ketten. Emlékezés D. Gy.-ra (Bp., 1954); Az Országos Szépművészeti Múzeum D. Gy. emlékkiállításának katalógusa (Szerk. Székely Zoltán, Bp., 1954); Szabolcsi Miklós: József Attila, D. Gy., Bartók Béla (Irod. tört. Közl. 1958); D. Gy. emlékezete (Vasi Szle, 1959); Németh Lajos: Die Drei Generationenen von Gy. D. (Acta Historiae Artium, 1960); D. Gy. kiállítás Amszterdamban (Magy. Nemzet, 1961 és Művészet, 1961); Pogány Ödön Gábor: D. Gy. (Bp., 1961). – Szi. Somlyó György: Derkovits (vers).
