Elek Artúr
Elek Artúr (.Bp., 1876. febr. 8. – 1944. ápr. 25.): író, művészettörténész, kritikus. Bp.-i egy.-en tanult. 1898-ban útirajzokkal és műfordításokkal kezdte pályáját. 1908-ban Az Újság munkatársa lett. Több lap, folyóirat közölte érdekes, tartalmas írásait: a Magyar Géniusz, Figyelő, Művészet, Magyar Művészet, az általa 1921-ben alapított Műbarát. A Nyugatnak kezdettől főmunkatársa, képzőművészeti kritikusa, majd rovatvezetője. 1916-tól 1919-ig az Iparművészeti Isk. tanára. 1944-ben, a németek bevonulása után öngyilkos lett. Munkássága túlnyomó részét finom stílusú, elmélyült elemzéseket nyújtó esszéi és művészeti kritikái alkotják. Novelláinak jellemzői: impresszionista hangulatok és lírai hangvétel. – M. Álarcos menet (Bp., 1913); Nagy Balogh János élete és művészete (Bp., 1922); Három művésznemzedék (Bp., 1925); A renaissance festőművészete (Bp., 1927); Fáy Dezső, a festő és illusztrátor (Bp., 1929); A platánsor (válogatott elb., Vajda Miklós bevezetője, Bp., 1959). – Irod. Gyergyai Albert: E. A. (Magyarok, 1945); Farkas Zoltán: E: A. emlékezete (Irod. tört. Közl. 1956. 3. sz.); Sós Endre: Felvillanó arcok (Bp., 1965). – Szi. Román György: A magányból (r., Bp., 1963).
