ácsmesterség
ácsmesterség: stabil fa-, ill. gerendaszerkezeteket készítő kisipar. Az ács szó nyelvünk honfoglalás előtti, ótörök eredetű jövevényszavai közé tartozik. Eredetileg valószínűleg a nem specializálódott famegmunkáló, fafeldolgozó tevékenységet jelölő faragó szavunk szinonimája volt. A középkor folyamán alakult ki az elsősorban építőipari szerkezeteket készítő mesterséget jelölő tartalma. Az ácsmesterség helyenként, elsősorban nagyvárosainkban a céhes ipari szervezettség szintjére is eljutott, azonban a 19. sz. második feléig nem volt szigorúan képesítéshez kötött iparág. A hazai ácsmesterség első okleveles nyomai a korai Árpád-korból kimutathatók, amikor is egyes településeket feudális szolgáltatásként kifejezetten ácsmunkák végzésére szorítottak. Több esetben ebből eredt a községek neve (mint pl. Ács, ill. szláv megfelelője, Taszár és Teszér helyneveink). A késő középkorból fennmaradtak ácsmunkával kapcsolatos elszámolások. A 17. sz.-tól ácsszerkezetek rajzi vázlatai is ismeretesek. Tárgyi emlékként ácsmunkák szintén a 17. sz.-tól növekvő számban találhatók még a paraszti építmények között is. Egyes vidékeken, mint pl. a Kisalföldön a 20. sz. derekáig gyakoriak voltak a 18. sz.-ból származó, épségben fennmaradt ácsmunkák. Az ácsmesterség technikájára jellemző volt, hogy a nyers faanyagot maguk az ácsmesterek többnyire ácsbárddal dolgozták ki, az egyes szerkezeti elemeket csapolással, vasszegek és csavarok nélkül illesztették és rögzítették. Jóllehet a 18. sz. óta részben a nagyvárosok európai közvetítésével, részben a katonai-műszaki kiképzés révén sok új elemmel és vonással gazdagodott falvaink, mezővárosaink ácsmesterségének technikája, mégis napjainkig számos archaikus, középkori, román, de főleg gótikus eredetű szerkesztési forma él tovább paraszti, mezővárosi polgári, kisnemesi lakóházaink, gazdasági épületeink gerendakonstrukcióiban. Az újabb korban az ácsmesterségből a specializálódás révén új foglalkozási ágazatok váltak ki, mint a tetőfedő, állványozó stb. A hazai ácsmesterség ismeretéhez elsősorban népi építkezésünk táji-tematikus feldolgozásai tartalmaznak adalékokat. (→ még: famunka) – Irod. Frecskay János: Mesterségek szótára (I–III., Bp., 1882–84); Vajkai Aurél: Adatok a Budapest környéki tót falvak népi építkezéséhez (Népr. Ért., 1937); Takács Sándor: Művelődéstörténeti tanulmányok a XVI–XVII. századból (Bevezette és sajtó alá rendezte Benda Kálmán, Bp., 1961); Selmeczi Kovács Attila: Gerendavázas épületek felállítása Észak-Borsodban (Herman Ottó Múz. Évkve, XII. Miskolc, 1973).
Keresztgerendát tartó tornácoszlop (Szenna, Somogy m.)
Ácsszerszámok
1. fészi, 2. furu (nyele nélkül), 3. zsindelyhornyoló, 4. szekerce, 5. faragófészi vagy bárd, 6. fahasító, 7. kézvonó, 8. bot (véséshez és zsindelyhasogatáshoz), 9. a ház ereszének gerendái közé felszegezhető fészitartó különféle fejszékkel (fészi, szekerce, bárd, keresztfészi, erdei fészi), Kászon
Filep Antal
