allodiális szőlő, majorsági szőlő
allodiális szőlő, majorsági szőlő: feudális viszonyok között a földesúr majorgazdaságában vagy saját tulajdonában levő promontóriumán (→ szőlőhegy) telepített szőlő, amelyet a földbirtokos házi kezelésben tartott. Mint nemesi birtok, semmiféle adókötelezettség alá nem tartozott. Allodiális szőlők a 16–17. sz.-tól létesültek nagyobb mértékben, elsősorban az árutermelésbe erőteljesen bekapcsolódó borvidékeken (→ történeti borvidék), ahol a bor értékesítésének jó piaci lehetőségei voltak: pl. Pozsony– Sopron környéke, Ruszt, Tokaj-Hegyalja, Érmellék stb. Más vidékeken viszont a kisebb jövedelmezőség és a nagy munkaigényesség miatt az allodiális szőlőket dézsmakötelezettség mellett (→ bordézsma) jobbágyok használatába adták, mint az Esterházyak tatai és gesztesi uradalmain; az alsólendvai uradalomban stb. Az allodiális szőlőket helyenként már a 16. sz.-tól főként bérmunkával (→ szőlőmunkás) műveltették, robotmunkaerőt csak egyes, kevesebb gondosságot igénylő munkafolyamatoknál alkalmaztak, így a hegyaljai Rákóczi-birtokokon. A művelés menetét a → vincellér irányította. A művelés szervezeti egysége a borgazdaság volt. Ez magában foglalta a présházakat, pincéket, vincellérházat és a földesúri kocsmákat. Bár az allodiális szőlők kiterjedése tájanként és korszakonként a konjunktúrától függően változó volt, végső soron mindig kisebbségben voltak a → dézsmás szőlőkkel szemben (→ még: szőlőbirtoklás). – Irod. I. Rákóczi György birtokainak gazdasági iratai (1631–1648) (Sajtó alá rendezte és a bevezető tanulmányt írta Makkai László, Bp., 1954); Szabad György: A tatai és gesztesi Eszterházy-uradalom áttérése a robotrendszerről a tőkés gazdálkodásra (Bp., 1957); Varga János: A jobbágyi földbirtoklás típusai és problémái. 1767–1849 (Bp., 1967).
Égető Melinda
