átok

Full text search

átok: a) beszédformula, amellyel a beszélő valakinek, valaminek vagy saját magának rosszat kíván (az utóbbi akkor fordul elő, ha egy kijelentés igazát akarják bizonyítani: ha nem mond igazat, bűnhődjék meg az önátok által), tehát negatív, rontó célú; b) valamilyen rossz lény, pl. gonosz szellem elküldése hagyományosan e célra szolgáló szöveggel, tehát tulajdonképpen pozitív jelleggel, tisztító célzattal ( katartikus rítusok). – Eredetileg a mágia egyik eszköze; a kimondott szó erejébe vetett hiten alapul; kimondása magában hordja teljesülését. Kezdetei rokonok a pozitív kívánságot tartalmazó áldással, valamint a ráolvasással, ill. imával. Az európai és közel-keleti történeti adatok (asszír, etruszk, zsidó, görög, bizánci, germán stb.) és a természeti népek anyagának tanúsága szerint mindenütt fellelhető, ahol bármiféle gonosz szellem létezésében, ill. a kimondott szó mágikus hatásában hittek. A hivatalos vallásokban is használatosak valamilyen istenség nevében, vagy rá való hivatkozással mondva a gonosz ellen irányuló szöveget. Jó példa erre az Ószövetség és Újszövetség gazdag átokanyaga, de pl. Dionüszosz papjai és általában mindenfajta arra hivatott egyházi személy használhatta a vallás szentesítette módon az átokot. A keresztény Európában folyamatosan nyomon követhető a mai napig. A középkorban a démonűzés a r. k. egyházi rítus része volt; a középkori egyháznak az emberi élet minden területére (ember, állat, ház, udvar, mező, istálló megtisztítása, betegség, ördög, boszorkány stb. elküldése) kiterjedő gazdag exorcizmus-készlete volt kimódolt rítussal, amely azonban egyre szűkebb területre korlátozódott; legtovább a barátok gyakorlatában élt (pl. gyöngyösi és pozsonyi ferences kolostor kéziratos exorcizmus-gyűjteményei a 17. sz.-ból). – A magyar (és európai) parasztság kezén használatos átkok részint profán tartalmúak, a kimondott szó hatását közvetlenül, magasabb rendű lényre való hivatkozás nélkül alkalmazzák, sokszor őrizve régi hittartalmakat a hagyományos formákban; részint az egyházi átokszövegek laicizálódott, átalakított, más szövegösszefüggésekbe beépített töredékei. Vagy használatukban jártas specialisták ( gyógyító) kezén levő, vagy mindenki által ismert és használt szövegek. A gonoszűző, rontáselhárító ( rontás elhárítása) népi szövegek és az említett egyházi szövegek közt funkcióban nincs lényeges különbség, a használt átkok gyakran szövegileg is rokonok, míg a rontó ( rontás) szándékkal mondott átoknak inkább csak népi gyakorlata van. – A magyar népi hitvilágban elterjedt az átok hatásába vetett hit (átok teljesül; baj esetén hihetik, hogy az illetőt megátkozták; ahol megátkoztak valakit, időnként tűz lángol fel; aki megátkoz valakit, betegséget kaphat; az átok helyet keres, arra száll, aki „érdemes” rá; az átok visszafordulhat kimondójára; „ne átkozz, mert az átok helyet keres”); de rontó szándékú átokszöveg ehhez képest kevés ismert (pl. szerelmi varázslás), bár történeti adatok (pl. boszorkányperek) tanúsága szerint a múlt gazdagabb lehetett e vonatkozásban. Egyes kutatók bizonyos történeti adatok alapján a múltban énekelt „rontóigéket” tételeznek fel. – A ráolvasásszövegek jelentős része tartalmaz átkot. E szövegek nagyrészt gyógyító célzatúak, a bennük foglalt átok a betegség ellen irányul, a betegséget küldi ki az emberből stb. Kisebb számban ismertek a magyar parasztság kezén az egyházi gyakorlatból eredő, ördögöt, boszorkányt, lidércet és egyéb rosszat elküldő, elátkozó, tisztító célzatú szövegek. Az általánosan elterjedt, indulatos beszédhelyzetben használt szitkozódások (pl. „csúz egye le az orrod hegyét”; „hogy a nyüvek kezdjenek ki”; „hogy a tályog essen beléd”; „hogy a franc rágja ki”) formailag is, tartalmilag is átoknak tekinthetők, amellett szövegükben őrizhetnek régi (pl. betegségelképzelésekre vonatkozó) hitmaradványokat, de funkciójukat tekintve nem átkok, hanem csak sztereotip szövegformulák. Ma is elevenen élnek, régiek mintájára spontán módon újak is keletkeznek. Több népköltészeti műfajban (mese, monda, dal, ballada) jellennek meg átokformulák, általában az illető műfajra jellemző, sajátos formában. ( még: eskü, közvélemény-büntetés) – Irod. Róheim Géza: Nefanda Carmina (Ethn., 1918); Kálmány Lajos: Rontóige és ráolvasás (Ethn., 1919); Bálint Sándor: Sacra Hungaria. Tanulmányok a magyar vallásos népélet köréből (Bp., 1943); Heiler, Fritz: Erscheinungsformen und Wesen der Religion (Stuttgart, 1961).
Pócs Éva

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages