búcsújáróhely
búcsújáróhely: leggyakrabban forrás, kút, továbbá kép, szobor, amelyhez csodás látomások, gyógyulások → legendái fűződnek. A források, kutak mellett rendesen kápolnát, templomot találunk; ugyanitt van a helye a csodatevő képnek, szobornak is. A búcsújáróhelyek két csoportja: – 1. vonzási körük nagyobb területre, gyakran egy egész országrészre terjed ki; az egyház is búcsújáróhelyként tartja nyilván, látogatói részesülnek az egyház által engedélyezett → búcsúban. – 2. kisebb jelentőségűek, csak néhány környékbeli község lakói látogatják, az egyház nem minden esetben tartja búcsújáróhelyként nyilván. A búcsújáróhelyeket a legtöbb esetben a nép hitvilága teremtette meg, valamilyen vélt látomás vagy csoda hírére. A csodákról szóló legendák továbbterjedtek, terebélyesedtek, és ösztönzői voltak a búcsújáróhely fellendülésének, egyházi elismerésének. Több hazai búcsújáróhely eredete a középkorba nyúlik vissza, jó részük azonban a 18. sz.-ban keletkezett. Az utóbbi évtizedekig távolabbi vidékekről is látogatott búcsújáróhely volt a mátraverebélyi Szentkút (Nógrád m.), Máriabesnyő, Vác (Pest m.), Máriapócs (Szabolcs-Szatmár m.), Szeged, Kalocsa, Máriakönnye (bajai járás), Andocs (Somogy m.), Máriagyüd (Baranya m.), Felsősegesd (Somogy m.), Csatka (Komárom m.), Csíksomlyó (Csík m.), Máriaradna (Arad m.) stb. A búcsújáróhely látogatásának, a búcsújárásnak kialakult rendje volt. A falvak búcsújáró csoportjai a templomban gyülekeztek, onnan indultak. Valaki a csoport élén a feszületet vitte, utána haladt a búcsúvezető, az előénekes. Gyakran a búcsúsok templomi zászlókat is vittek. Ha egy másik búcsús menettel találkoztak, a zászlókat egymás felé meghajtották. Ha Mária-szobrot vittek, azzal ugyanezt tették. A búcsúsoknak nem volt szabad visszatekinteniük. Sokfelé azt tartották, hogy aki menet közben visszanéz, nem lesz része a búcsúban. Az a fiatal, aki először volt a búcsún, búcsúkeresztanyát választott magának, akitől valamilyen emléket: imakönyvet, szentképet kapott. A búcsúsok az otthon maradt rokonoknak, szomszédoknak, elsősorban a gyerekeknek búcsúfiát vásároltak: szentképet, olvasót, mézeskalácsot, a mátraverebélyi Szentkúton verebélyi botot stb. Sokan a búcsújáróhelyen gyógyulást reméltek, vagy az ott elmondott imádság eredményeképpen terveik, vágyaik megvalósulását várták. A félegyházi tanyákon pl. azt tartották, hogy csak az a legény házasodik jól, ill. az a lány megy férjhez jól, aki kétszer elmegy az alpári búcsúra, amelyet május elsején tartottak. A betegek, mielőtt elhagyták volna a búcsújáróhelyet, ruhájuk valamely darabját, egy hajfürtjüket, a sánták botjukat hagyták ott, abban a hitben, hogy betegségüket is otthagyják. A búcsújáróhelyek → leányvásáraikról is híresek voltak. A szülők gyakran ott választottak lányuknak vőlegényt, a fiúknak menyasszonyt. A búcsúsok, mielőtt hazaindultak volna, búcsút vettek a kegyképtől, szobortól. Ha a búcsújáróhelyen forrás vagy kút is volt, annak vizéből üvegben, cserépkorsóban vittek haza. A búcsúsokat már a falu határában várták hozzátartozóik, főleg a gyerekek, gyakran a falu lelkésze is, ha nem vett részt a búcsún. A búcsúsok, akik régebben gyalog mentek a búcsújáróhelyre, kisebb-nagyobb megszakításokkal az egész úton imádkoztak, énekeltek. Különösen a búcsújáróhelyre való megérkezéskor énekelt beköszöntő és a távozáskor énekelt búcsúzó ének szövege rendesen a forrás, szent kút, kegykép csodás történetét is elmondja. A búcsúsénekeket tartalmazó nyomtatott füzeteket a búcsújáróhelyen árulták. – Irod. Jordánszky Elek: Magyarországban s az ahhoz tartozó részekben levő Bold. Sz. Mária kegyelemképeinek rövid leírása (Pest, 1863); Paulovics Sándor: Magyarország kegyhelyei és azok csodái (Bp., 1930); Vajkai Aurél: A csatkai búcsú (Adatok a népi orvosláshoz) (Ethn., 1940); Bálint Sándor: Sacra Hungaria. Tanulmányok a magyar vallásos népélet köréből (Bp., 1943); Manga János: A hasznosi tömegpszichózis (A búcsújáróhelyek és a „hasznosi csoda” összefüggései) (Ethn., 1962).
Manga János
