csúfoló
csúfoló: 1. általában lírai dal, kisebb részben prózai epikus alkotás (az egymondatos szólásoktól a néhány epizódos falucsúfolóig terjed) vagy rövid, frappáns rigmus, amelyben a kigúnyolt személlyel, tulajdonsággal, eseménnyel szembeni elutasító magatartás következtében ezek komikussá válnak. Költői eszközei az egyszerű kinevetéstől a burkolt, ironikus megfogalmazásokon át a nyílt gúny bántó formájáig széles skálán mozognak. Nagyon rugalmas műfaj, határait megvonni igen nehéz, hangulatilag, tartalmilag közel áll a mulattató dalok csoportjához. Rendszerezése eddig csak a kigúnyolt tárgy alapján történt meg. Megkülönböztetnek asszonycsúfolót, → falusorolót, → mesterségcsúfolót, legénycsúfolót, leánycsúfolót, → valláscsúfolót, → falucsúfolót, nemzetiségcsúfolót stb. A csúfoló jellemzője a túlzás, irónia, rögtönzés. A csúfoló hagyománya rokonságban van a középkori vágáns énekköltészettel, erre utal a gyakran deákos hangzás, szókimondás, féktelen jókedv, egyéni érzékenységgel nem törődő előadásmód. A magyar népköltési gyűjtemények igen nagy számú csúfolót tartalmaznak. Különösen sokat gyűjtöttek Erdélyből és az Alföldről. Világszerte ismert népköltési műfaj; az orosz csasztuska néhány fajtája, a német Spottlied, az angol rhyme kedvelt műfajok. (→ még: szólásformájú csúfoló) – Irod. Nielsen, H. G.: Danske Skaemteviser (København, 1927–28); Bødker, Laurits: Folk Literature (Germanic) (Copenhagen, 1965); Dömötör Tekla–Katona Imre–Ortutay Gyula–Voigt Vilmos: A magyar népköltészet (Bp., 1969); Küllős Imola: A magyar népköltészet lírai dalműfajai és a kéziratos énekköltészet (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1969); Ortutay Gyula–Katona Imre: Magyar népdalok (I–II., Bp., 1970). – 2. a gyermekcsúfoló túlnyomórészt csúf szövegű, támadó szándékú → mondóka erős, olykor dallamos hangsúlyozással. A gyermekfolklór egyik legfigyelemreméltóbb csoportja. A leleményességet, a ritmusos, rímes beszéd erejét a gyermek hol támadó, hol védekező fegyverül használja fel a társas érintkezésben. a) Jellemcsúfolók. A csúfolók legnagyobb csoportja. Ellenszenvesnek tartott gyermekre irányulnak. Kicsúfolják a jellemhibákat: a kíváncsiskodót, kérdezősködőt, bámészkodót, kotnyelest, a majmolva utánzót, a bizalmatlankodót, koldulgatót, árulkodót, siránkozót, gyávát, hazudozót, bőbeszédűt, a társas játékról elkésőt, hanyag gyermeket. b) Kiterjednek a feltűnő megjelenésűekre is: túlkövérek, túlsoványak, kopaszok, vörös hajúak, ápolatlanok stb. Az ellenszenves gyermeket a keresztneve miatt is – általában kórusban – csúfolgatják. c) A gyermekcsúfolóhoz tartoznak a korcsoportcsúfolók (öcsémezők) is. Az utóbbiakhoz sorolhatjuk az iskolai osztálycsúfolókat. A két nembeliek ellentétében inkább a leánycsúfolók a gyakoribbak. Viszont kölcsönösen csúfolgatják a másik nemhez tartozó „lányok – vagy fiúk pecérkéjét”. A csúfolókat inkább a fiúgyermekek hangoztatják. – Irod. N. Bartha Károly: Játék (A magyarság néprajza, IV. Bp., 1941–43); Bakos József: Mátyusföldi gyermekjátékok (Bp., 1953).
Szemerkényi Ágnes–Lajos Árpád
