didaktikus költészet <gör. ’tanít’ szóból>
didaktikus költészet <gör. ’tanít’ szóból>: azok az énektípusok, amelyeket valamilyen nagyobb összejövetel alkalmával (lakodalom, keresztelő, vendégség) az egybegyűltek okulására és szórakoztatására adtak elő. Szerzőik 16–17. sz.-i prédikátorok, iskolamesterek voltak, akiknek hosszú, epikus verseiben a példázatokkal illusztrált erkölcsi intelem, terjengős magyarázkodás és vaskos humor az uralkodó. Az intő és oktató költészetnek három nagy tematikus csoportja alakult ki: 1. A házasulandó feleket oktató, a jó házasságot dicsérő házasének, mely a kéziratos énekeskönyvek révén folklorizálódott is. 2. Bibliai tárgyú oktató históriák (Rákosi András: Hét iffiak históriája, 1618; Szentmártoni Bodó János: Az tékozló fiúnak históriája; 1628. stb.). 3. A polgári erényekre nevelő munka- és mesterségdicséret, melynek a 17. sz. elején fellendülő ipar, bányászat és polgárosodás szolgáltatja tárgyát (Szentmártoni Bodó János: Az vasról való ének, 1625 és Az malom és ács mesterségnek dicséretiről való ének, 1644). E két utóbbi énektípust különösen az unitárius versszerzők művelték. A didaktikus költészet nem játszott különösebb szerepet költészetünk fejlődésében, de saját korában társadalmi szükségletet elégített ki és hozzájárult az irodalom népszerűsítéséhez. A 19–20. sz.-i népköltészetben a didaktikus költészet hagyománya a lakodalmi dalokban és a → vőfélyversekben lelhető fel. (→ még: tanácstalan legény) – Irod. Ujvárossy Szabó Gyula: A magyar verses oktató költészet 1772-ig (I., 1910. RMKT 17. sz., kiadta: Bisztray Gyula, Klaniczay Tibor, Nagy Lajos, Stoll Béla Bp., 1959 – II. RMKT 17. sz., kiadta: Jenei Ferenc, Klaniczay Tibor, Kovács József és Stoll Béla, Bp., 1962).
Küllős Imola
