dörgölődzőfa
dörgölődzőfa: a gulyaálláson levert 2–3 m magas, combvastagságú karó, amelyhez a szarvasmarha hozzádörgölődzik (Hortobágy, Bugac, Kiskunság), hogy szőrét, bőrét tisztítsa. Ferde növésű fákat is keresnek erre a célra, hogy a jószág a hátát is dörgölhesse. A → cserénytől távol, a → járás síkabb részén is felállítják a dörgölődzőfákat (Kiskunság). A Hortobágyon a baromállás kiszemelt helyére a pásztorok egy elnyűtt tölgyvályút 50–60 cm-re függőlegesen beásnak a kemény szikes talajba, s a jószág este, amikor az állásra ér, ehhez dörzsöli a nyakát, testét. A gulyaálláson gyakran 3–4 dörgölődzőfát is felállítanak. Ha már 10–20 szarvasmarha ugyanahhoz a dörgölődzőfához hozzádörzsölődik, az oszlopon marad az állatok szaga, ezt a többi barom megérzi s mindig visszatér az oszlop köré (Hortobágy). A hortobágyi hagyomány szerint a dörgölődzőfának legelő-, területfoglaló jelentősége is volt. A dörgölődzőfa ma is jellegzetessége a hortobágyi legelőnek. Gyakran ül a csúcsán egy-egy parlagi sas, vércse vagy más nagyobb madár, s ilyenkor távolról úgy néz ki, mintha valami ’totemoszlop’ lenne. Erdős területen nincs szükség dörgölődzőfára. Ott a jószág a fák törzsét használja fel szőre, bőre tisztításához. – Irod. Herman Ottó: A magyar pásztorok nyelvkincse (Bp., 1914); Ecsedi István: A Hortobágy-puszta és élete (Debrecen, 1914); Nagy Czirok László: Pásztorélet a Kiskunságon (Bp., 1959); Gunda Béla: Significance of Ecological Factors in Herding (Acta Geographica Debrecina, tom. XIX. Ser. VII., Debrecen, 1968).
Gunda Béla
