előadó
előadó: az a személy, aki az időbeli művészetekhez (költészet, színjáték, zene, tánc) tartozó alkotásokat megszólaltatja, közönség előtt bemutatja. A népi előadók többsége nem hivatásos, hanem alkalmi; általában nem saját alkotásaikat viszik nyilvánosság elé, hanem a hagyományos, közösségi jellegű darabokat, elsősorban ők tartják életben és teljesítik ki azok variánsait. Az → előadás alkalmai is rendszerint hagyományosak, az aktív közönség közvetlen kapcsolatban van az előadóval, erős a kölcsönhatás, gyakori a szerepcsere, az egyéni és a közösségi jelleg egymással szorosan összefonódik. Az egyéni vonások legtöbbször úgy elvegyülnek az általános előadási stílusviszonyok hullámzásában, hogy elkülönítésük nem mindig lehetséges. A népi előadók típusai elsősorban műfajonként specializálódhatnak, a jó → előénekestől és előtáncostól a népi → alkotóig számtalan fokozat lehetséges. A népi énekes (→ énekmondó) ösztönösen saját hangterjedelmébe szorítja a dallamot, ritmusban, magasságban stb. apró eltéréseket enged meg magának. Több altípusa van: 1. aki ismeri a dalt, de elő nem adja; 2. a kis dalkincsű, ún. egynótájú ember; 3. egyéni előadásra nem vállalkozó, közösségben éneklő ember; 4. az önálló, jó énekes, bő repertoárral, aki lehet előénekes, énekes koldus, nótafa, históriás stb. Egyes műfajok (→ siratóének, → história stb.) nagyobb teret engednek az egyéniségnek; maga az előadás függhet az átéltség fokától, valamint a közönség reagálásától is. Az → egyéniségkutatás a → mesemondók vizsgálatában ért el legtöbb eredményt. Ezt tükrözik az UMNGy kötetei. Az aktív (produktív) és a passzív (reproduktív) típusok tudása között nem mennyiségi, hanem minőségi különbségeket észlelt. Az utóbbiak közül az 1. akusztikus-stiláris típus a meseszöveg szép elmondásával tűnik ki; a – 2. vizuális szinte maga is látja és láttatni akarja a mesei történést, fontos szerepet kap nála a mimika és a gesztus; a – 3. motorikus meseelőadó hangszínét szereplői szerint változtatja, beleéli magát a szerepekbe, megjátssza a mesei cselekményt, mozgásával olykor kisebbfajta színtársulatot pótol. A mesemondó mégsem adja fel egyéniségét, a népi színjáték (→ népi színjátszás) szereplői azonban teljes mértékben azonosulnak felvett szerepükkel, bár ebből könnyen ki is zökkennek; alakításukban segítségükre vannak a jelmezek, néha a díszletek, ill. kellékek is. – Irod. Marót Károly: A népköltészet elmélete és magyar problémái (Bp., 1949); Kodály Zoltán: A magyar népzene (Bp., 1960); Sándor István: A mesemondás dramaturgiája (Ethn., 1984).
Katona Imre
