favágás
favágás: a lábon álló fa kidöntése és szállításra alkalmas állapotba hozása. Hagyományos ideje a lombhullatás utáni őszi és téli hónapok. A favágást a közös erdőkben az erdőbirtokosság tagjai, az uradalmi erdőkben a helybeli agrárszegénységből verbuválódó vagy a távolabbi országrészekből szerzúdtetett favágók (→ erdőmunkás) végezték. Egy-egy vágásra kijelölt fa döntésénél általában ketten dolgoztak. Előszőr hakkolják (halkolják, hókkolják), azaz a tervezett dőlés oldalán a földhöz közel a törzsbe mélyen benyúló ék alakú rést vágnak (hakk, halk), amitől a fa a dőlés irányába megroggyan. Ekkor az ellenkező oldalon a hakk alsó szintjével egy magasságban befűrészelik. Amikor a fa egyensúlya megbillen, jellegzetes hangot ad, kirántják a fűrészt és a dőléssel ellenkező irányba ugranak. Aszerint, hogy milyen céllal történt a favágás, hozzáfognak a törzs tisztításához és földarabolásához. A tűzifának szánt rönköket méretre (1 m vagy 1 öl hosszúra) fűrészelik, és hasítószeggel, ékkel, valamint sulyok (faragóbunkó) segítségével fölhasogatják. Végül két függőlegesen levert karó közé ölbe vagy méterbe rakják. Az épületfát csupán legallyazzák. A Székelyföldön a fenyőnek a kérgét is lehántották és cserzőanyaggyártásra eladták, a házépítéshez használt boronafát gyakran a helyszínen szabályosan kifaragták. – Az okszerű → erdőgazdálkodás bevezetéséig a fatörzset nem a föld közelében, hanem a kézi fakitermelésnek kényelmesebb derékmagasságában vágták ki. A favágás eredeti szerszáma a fejsze (fészi), a fadöntő fűrészt csak a 18–19. sz.-tól használják Mo.-on. Nemcsak az épületfa-kitermelésnél, hanem a fatárgyak készítésénél és a tűzifa előkészítésénél is hasonló favágási műveleteket végeztek. A tűzifát fejszével, majd baltával a tűzhely méreteitől megkívánt darabokra vágták. – Irod. Kovács Ferenc: Erdei famegmunkáló eszközök Gyergyócsomafalván (Erdélyi Múz., 1934); Tagán Galimdsán: Fakitermelés és szénégetés Székelyvarságon (Népr. Ért., 1943); Hegyi Imre: Erdei fakitermelés Bakonycsernyén (Népr. Közl., 1957).
Favágó fejszék (Bakonycsernye, Veszprém m.)
a) a csutak, b) a törzs, c) a talaj. A nyíl a dőlés irányát mutatja. Jobboldalt: a) a fészi: I. foka, 2. nyaka, 3. éle, 4. orra vagy hegye, 5. torka, 6. nyele, 7. fokatartó vas, b) a „duvasztófa” (Gyergyócsomafalva, v. Csík m.)
Hakkolás (Bakonycsernye, Veszprém m.)
Fűrészelés (Bakonycsernye, Veszprém m.)
a) a „csafling”, 1. tézsolarúd, 2. tartószeg, 3. tartólánc, 4. bajusz, 5. keresztfa, 6. kankó, 7. hámfa, 8. karikatartó szeg, 9. csaflingkarika, 10. forgó, 11. csaflinglánc, 12. csaflingnyelv, b) a csaflingnyelv fába ütve, vontatásra készen (Gyergyócsomafalva, v. Csík m.)
Ölfa (Gyergyócsomafalva, v. Csík m.)
a) Harcsafűrész: 1. oldala, 2. füle, 3. nyele, 4. háta, 5. torka, 6. éle, b) a harcsafűrász fogai, c) 1. a páros, 2. a jelölt fogak iránya, d) az osztó (Gyergyócsomafalva, v. Csík m.)
Sulyok (Gyergyócsomafalva, v. Csík m.)
A „rámpa”: a) 1. galicka, 2. alap, 3. unterlag, 4. rámpafa, 5. padlás, 6. hajtófa, 7. pap, b) az ászok: 1. gömbfák, 2. bélgya, c) a „baláncsák” (Gyergyócsomafalva, v. Csík m.)
A „bot”: a) 1. feje, 2. nyele, b) a hasítószeg, c) a hasadó fa (Gyergyócsomafalva, v. Csík m.)
Hasítás (Gyergyócsomafalva, v. Csík m.)
Favágás: a) A bárd: 1. nyele, 2. kontya, 3. orra, 4. éle, 5. torka, 6. pofája, b) a kifaragandó fa: 7. bélgya, 8. kapocs, 9. csaptató spárga (alatta pontozva a faragási irány), c) a colosfa (Gyergyócsomafalva, v. Csík m.)
a) A „csittkó”: 1. heveder, 2. ágas, 3. alap, 4. geranda, 5. fedél, b) Összehajtott kéreg (Gyergyócsomafalva, v. Csík m.)
Kósa László
