fene
fene: a → népi gyógyászat betegségelnevezése. A finnugor eredetű szó jelentése tisztázatlan. Mivel kezdettől gyakran szerepel a farkas jelzőjeként („... egy nagy fene sárkány” Tel. C., „a fene farkasnak szájától” Winkl. C.) vagy el kell fogadnunk a Nyelvtörténeti Szótár „ferus, efferus” jelentését, vagy föltételezni, hogy később a jelzett szó elkopott mellőle. Ennek ellentmond a szó korai, önálló használata és az összetételek (rákfene, bőrfene) második tagjaként szereplése. Megszemélyesített betegségokozó voltára ma már csak szólásokból, szitkokból következtethetünk („Vigyen el a fene” – „egye meg a fene”). A fene tisztázatlan, valószínűleg nem egységes, bőrelváltozással is járó betegség. Több fajtája ismeretes: hidegfene (a csontban van), melegfene (a végtagokat bántja), a rákfene (az ember arcát), van még lépfene (sertésbetegség). Egy 1798-ból származó feljegyzés szerint (Pápai-Páriz) a fene „kemény dagadás, de fájdalma igen nagy”, mások nyílt sebnek írják le. A leírások szerint a furunkulusok egyik fajtáját jelölték ezzel a névvel – erre utalnak azok az adatok, amelyek a pokolvarral, pokolszökéssel azonosítják. Ezt a fekélyes, gennyes sebet különféle füvek főzetével, levével (cickafark, hunyor-fű, torma, hagymáz-fű, vénusz-köldöke fű) kenegették. Fenye, pene néven és feneseb, fene pokolvar összetételben is ismert, a mai orvosi nyelvben is megtalálható a lépfene (anthrax) betegségnévben. A ráksebet, rákfenét helyenként farkasalmalevél főzetével gyógyítják, ezenkívül még nyers húst, kocsikenőcsöt, pipamocskot, fehér kutyaürüléket is használnak. – Irod. – Melich János: Fene (Magyar Nyelv, 1920); Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek (II., Bp., 1929); Berde Károly: A magyar nép dermatológiája (Bp., 1940); Grynaeus Tamás: A népi orvoslás Orosházán (Szántó Kovács János Múz. Évkve, 1963–64, Orosháza, 1965).
Grynaeus Tamás–Hoppál Mihály
