gyámság
gyámság: jogszabály rendelte gondoskodás és képviselet olyan személyek részére, akik személyükről és vagyonukról önmaguk nem képesek gondoskodni. Feudális jogunkban a nemesekre állt, hogy „a jószág öröklése a gyámság oka”, tehát a gyámnak az volt a fő kötelessége, hogy a vagyon épségére ügyeljen. Az atya kijelölhette a gyámot kiskorú (eredetileg 12, utóbb 24 éven aluli) gyermeke számára (végrendeleti gyámság), ennek hiányában a törvényes gyámság címén az anya vagy az osztályos atyafiak következtek abban a sorrendben, ahogyan a gyámolt esetleges halála után a jószágaiban örökölniük kellett. Végül végrendeleti és törvényes gyámság hiányában a király, a nádor s 1765 után a jószágok fekvése szerint illetékes vármegye hatósága állított kirendelt gyámot. A polgároknál ebben az esetben a városi hatóság rendelt ki gyámot; ő a családapa gondosságával, évenkénti számadás mellett volt köteles a vagyont gyümölcsöztetni. A városokban külön hatósági személy, az árvaatya vagy az árvahivatal ügyelt fel a gyámsági ügyek vitelére. A jobbágyok is maguk rendelhettek gyámot kiskorú árváik számára; ha nem tették, a földesúr intézkedett. A gyám vagyonkezelésére is a földesúr ügyelt fel. A múlt században a kiskorú vagyonát általában elárverezték, és a befolyt pénzt a községi árvakasszába helyezték el, amely azután kamatra kiadta a jobbágyoknak. A gámsággal kapcsolatban a jobbágyközségekben számtalan helyi szokás alakult ki és érvényersült. Az árvák pénzének hasznosításából sokan meggazdagodtak annak következtében, hogy a helyi szokások és a felügyelet lazaságai lehetővé tették a gyám összejátszását a községi elöljárókkal. Az árva érdekeire a legsúlyosabb csapás a pénz értékének rendszeres romlása volt. A polgári korszakban az 1877 : 20. törvény az osztrák jog mintájára szabályozta a gyámügy intézményét. – Irod. Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány és jogtörténet (Bp., 1946); Degré Alajos: A jobbágyárvák kifosztása a feudális Magyarországon (Pécs, 1954).
Bónis György
