gyanta
gyanta: fenyőfélék kicsorgó ragacsos nedve. A székelyek, a gyimesi csángók a gyantát (fenyőszurok, folyószurok, csipkerágó szurok) összegyűjtik. Elsősorban a pásztorok, erdei munkások, szénacsinálók egy-egy mogyorónyi, diónyi darabot naphosszat rágnak. Hitük szerint a gyanta tisztítja a fogat, gyógyítja a gyomrot, s erőt nyújt a gyalogláshoz. Rágják a leányok, asszonyok a fonóban, hogy a fonálsodráshoz minél több nyáluk képződjön. A gyantát teszik kenyérkovásszal összekeverve kelésre, zsírral összefőzve a tehén megrepedezett tőgyét kenik vele. Századunk elején a Tiszántúlra járó móc csebresek fenyőkéregbe burkolt gyantát árultak, amellyel a parasztasszony a szobát illatosította. A rágás elterjedt az Alpok vidékein, valamint a románoknál, szlovákoknál, finneknél, lappoknál, zürjéneknél, voguloknál, osztjákoknál s más szibériai népeknél. A rágott gyantának a neolitikumból (Finno.) előkerült maradványát ismerjük: a gyantacsomón megmaradt a fogak helye. A gyantarágás szokása a magyarságnál valószínűleg finnugor hagyomány. Ezt a véleményt támasztja alá az is, hogy ’gyanta’ jelentésű szurok szavunk valószínűleg finnugor eredetű. A gyanta későbbi jövevényszó nyelvünkben, de végső forrása, közvetlen átadója ismeretlen. – Irod. Vilkuna, K.: Das Kauharz, ein uralten Genussmittel (Studia Ethnographica Upsaliensia, XXI., Lund, 1964); Gunda Béla: Etnologisia huomautuksia pihkasta (Virittäjä, 2. sz., 1966).
Gunda Béla
