halászat

Full text search

halászat: a magyarságnak már a honfoglalás előtt fontos foglalkozása. A vogulokkal és osztjákokkal való együttélés idején a magyarság ismerte a rekesztőhalászat ( vejsze), a hálók (talán a métháló), a horgok kezdetleges formáit. D-Oroszo.-ban török, kaukázusi népek, az óoroszok s a Fekete-tenger melléki görög telepesek révén a magyarság halászeszközkészlete varsákkal, szigonyokkal, különböző hálókkal gyarapodott. Így török népek révén ismerte meg a kétágú szigonyt, a húzóhálók egyik formáját ( gyalom), amelynek használata már szervezett munkát igényelt. A magyarság D-Oroszo.-ban a folyók mellé húzódva rendszeres téli halászatot folytatott. A honfoglalás után a halászat fejlődéséhez hozzájárult hazánk halbősége, amelyet a középkorban (1300) Norvégia kivételével Európában a leggazdagabbnak tartottak. A középkori oklevelek gyakran említik az egyház, a királyi udvar szolgálatában álló halászokat, a mesterséges halastavakat. Az Árpád-korban jelentősek voltak a mansionak nevezett halászközösségek. A jobbágyok gyakran csak meghatározott halfogó eszközzel dolgozhattak. Így 1360-ban a pannonhalmi apátság és az egyik falu nemesei között folytatott perben 12 szégyejobbágyot ( cége) említenek. Híresek voltak a szegedi halászok, akik a 16–17. sz.-ban a Tisza felső folyása, a Bodrog mentén is megjelentek, ahol nagyméretű hálókkal ( kece, piritty háló) dolgoztak. 1567-ben Sárospatakon két gyalomalja szegedi halászt említettek. A rétek, mocsarak, lápvidékek halászai vejszével, varsával, tapogatóval, emelőhálókkal halásztak, s tevékenységük szoros kapcsolatban volt a csíkász- és pákászélettel. A 16. sz. végén egyes zempléni falvakban a jobbágyoknak száznál több vejszéjét, varsáját számolták össze, s egy vejsze egy borjas tehén árával ért fel. A múlt században a Tisza menti Tápén a halászoknak 54 vejszehelyét tartották számon. A nagyobb folyókon, tavakon húzóhálókkal, szégyékkel fogták a halat, amelyek a földesúr tulajdonában voltak. Egyes helyeken (Kapuvár, 1527) csak a nemesek halászhattak hálóval, s a falu fonta meg a hálót (Sajókesznyéten, 1689). A jobbágyok a fogott hal egy részét a halászóvizek tulajdonosának szolgáltatták be. A megfelelő halászóhelyek tanya néven ismertek. A tanya a 14. sz-ban még a hálókivetés műveletét is jelentette. A magyar halászat jelentőségére utal a széles körű halkereskedelem. Már 1378-ban az esztergomi vámtarifában a viza, kecsege, csuka mellett az egyéb sózott, friss és élő halat is felsorolják. Szeged, Szentes vidékén még a múlt század végén a halat nagy mennyiségben felhasogatták, besózták, napon megszárították, s bálákba kötve a Bánságba, Szlavóniába vitték eladni. A halszárító helyeket az akkori térképek is feltüntetik. A szárított (szivatolt) hal korábban még nagyobb jelentőségű volt. 1570-ben a tokaji vár éléstárában ezernél több szárított halat számláltak össze. A 17–18. sz.-i szakácskönyveink szerint a magyar konyhán több mint kétszázféleképpen tudták a halat elkészíteni. Ennek ellenére 1759-ben holland halászokat akartak hozni Mo.-ra, hogy a halsózást megtanítsák. A múlt század elején született halászoknak emlegették a szolnokiakat. A szolnoki halászasszonyok a sült halat a Tisza partján árulták a tutajosok, az aratók, a kupeckodó állatkereskedők részére. A halászat jelentősége csak a múlt század második felében csökkent a folyószabályozások megindulásával, a mocsarak lecsapolásával. A jobbágyfelszabadítás megnyitotta az utat a feudális formákból a kapitalista halászat felé. A céhes halászat (Balaton, Duna mente) felbomlott. A halászóvizek tulajdonosaitól bérlők vették át a halászatot, akik paraszthalászokkal dolgoztattak. A hagyományos halászat mindinkább a kisvizekre szorult vissza. ( még: állítóhalászat, emelőhalászat, hajtóhalászat, jég alatti halászat, keresőhalászat, kerítőhalászat, rekesztőhalászat, tapogatós halászat) – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Szabó István: Tiszai halászat a XVIII. században (Népünk és Nyelvünk, 1930); Alapy Gyula: A csallóközi halászat története (Komárom, 1933); Degré Alajos: Magyar halászati jog a középkorban (Bp., 1939); Bonnerjea, B.: La pêche chez les peuples Finno-Ougriens (L’Anthropologie, 49., Paris, 1939–1940); Thomazi, A.: Histoire de la pêche, des âges de la pierre à nos jours (Paris, 1947); Clark, J. G. D.: The Development of Fishing in Prehistoric Europe (The Antiquaries Journal, XXVIII., 1948); Belényesy Márta: A halászat a XIV. században (Ethn., 1953); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965; Studien zur europäischen traditionellen Fischerei (szerk. Solymos Ede, Baja, 1976).

Öreg halász az 1880-as évekből (Hódmezővásárhely, Csongrád m.)

Tiszai halászok (Hódmezővásárhely, Csongrád m.)

Dunai halászok (Somorja, v. Pozsony m.)
Gunda Béla

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi