halászat munkaszervezete
halászat munkaszervezete: kisebb hálók, horgok stb., az ún. kisszerszámok kezeléséhez egy ember, a kishalász is elengedő. A nagyszerszámokhoz 3–6–12 nagyhalász is szükséges, akik bokor, kötés stb. szervezetben dolgoztak. Bizonyos esetekben (céh, szabad társulások) a felszerelést közösen állították, máskor (jobbágy halászok, alkalmazott halászok) a földesúr vagy bérlő adta, míg a szövetkezetben közösségi tulajdon volt. Minden tagnak pontosan körülírt munkája van a közös halászatban, feladataik minden munkára kiterjedtek a hálójavítástól a főzésig. A legrészletesebben ismert Balaton melléki (Tihany) halászat munkaszervezetet a szerszámok közös tulajdona, a zsákmányból való azonos részesedés és a belső demokratizmus jellemezte. Az 1055. évi alapítólevél 10 halászt juttat a tihanyi apátságnak, amennyi a jég alatti halászathoz, az ún. öregháló kezeléséhez is kellett a 19. sz.-ban. A 16–17. sz. folyamán a nagy → cégekkel 6–8–12 ember dolgozott a Tiszán, már külön említik a vezetőt; ez időben 6–8 fő volt egy szigetközi halászat munkaszervezete is; a nagyhálókhoz átlagosan máig 6 fő szükséges. Tehát a halászat alapvető termelőeszközei és munkaszervezetei a gépek megjelenéséig belenőhettek fejlettebb termelőmódokba, gazdasági rendszerekbe is. A tihanyi szervezeti formát és az itt használatos elnevezéseket Herman Ottó a kerítőhálóval dolgozó munkacsoportokra általánosította, a magyar halászatot ősi eredetűnek, a nemzetséggel összekapcsolhatónak s már az Árpád-kortól a történeti forrásokban is megjelenő munkaszervezeti formának tartotta. Jankó János az orosz halászok hasonló társulásaiból (artel) eredeztette a magyar halászat munkaszervezetét. A halászat munkaszervezete „ősi” voltát, ill. szláv kapcsolatait nem vitatja a magyar kutatás, de a szükségszerűen csak közösségben végezhető nagyhálós halászat munkaszervezetével kapcsolatos problémák korántnem tekinthetők megoldottnak. Azokon a vidékeken, ahonnan azonos rangú egyének állandó akcióközösségének ismerjük a halászat munkaszervezetét, a → céhes halászat hatását nem szabad figyelmen kívül hagynunk. (Tényleges céhes kerettől függetlenül is meglehetnek a céhszervezet kellékei: írásos szabályzat, láda, korsó stb.) A Herman Ottó általánosításához alapot adó halászat munkaszervezete a történeti forrásokban s más vidékekről származó leírásokban nem körvonalazódik ennyire tisztán, nem több a szükségszerű munkakooperációnál, mely a paraszti társasmunkákkal mutat rokonságot. Még az autonóm és állandó halászcsapatok szervezeti rendjét is jellemzik bizonyos hierarchikus vonások. A halászgazda (vagy -mester) és legényei nem azonos rangúak; az utóbbiak vagy a mesterré válás szükségszerű iskolájának tekintik a legényi állapotot, vagy bérmunkás minőségben tartoznak a munkacsapathoz. De már a feudalizmus idején is gyakran a víz-, ill. a hálótulajdonos alkalmazottja a halászgazda maga is. Így a zsákmány arányos elosztásának elvét a tulajdonosi elvek erősen befolyásolták. – A → bérlő és → szövetkezeti halászat munkacsapatai (banda, brigád) méginkább a munkáltató alkalmazott viszonyával jellemezhetők. – Esetenként az egymástól független halászok vagy munkacsoportok társas halászatot rendeztek. Elsősorban a → hajtóhalászatnál fordult elő, hogy több kishalász közösen meghajtott egy-egy mederszakaszt, nádast vagy zsombékost (pl. → tráglahálónál, → turbukhálónál vagy a → tükörhálónál). A társas halászat legismertebb formája volt a → tiszaverés és a dunai kecsegézés. Mindkét esetben több → laptolóháló és számtalan → kece a meder teljes szélességét átfogva több km hosszú szakaszt végighalászott, az elfekvő halakat felzavarták, egymás szerszámjába hajtották. Ilyenkor a zsákmányon egyenlően osztoztak. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Ecsedi István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).
Solymos Ede–Szilágyi Miklós
