házbeli portéka
házbeli portéka: a lakásban tartott ingóságok, tehát bútorok, ruhaneműek, esetleg szerszámok összessége. Ellentétben a bútor szó eredeti jelentésével, amellyel bugyrot, könnyen elszállítható ruhaneműt, főzőeszközt stb. jelöltek, a házbeli portéka azokat az ingóságokat jelentette, melyeknek a helye az immár állandóvá vált házban van, és amelyek meglétével a ház otthonosabb, kényelmesebb, használhatóbb lett, de amelyek elmozdíthatók, nincsenek beépítve a házba, mint pl. a kályha, kemence, sárból, vályogból, gerendából emelt padka. A hatalmaskodásokról szóló legkorábbi feljegyzésekben (1300-tól) szerepel a szekrény (scrinium), azaz ruhásláda, amelyet föltörnek, és elrabolják belőle a parasztok ruhaneműjét (res scriniales). – A házbeli portéka nem a gazdálkodás – mezei gazdaság – alapjául szolgáló vagyontárgy, ennek következtében a feudális korban is más a tulajdoni helyzete, mint a földnek, állatállománynak. Maga a ház közbülső helyet foglal el. Állagának sérelme nélkül nem mozdítható el (kivétel a jól épített, ún. talpas ház), tehát a telekhez tartozik, vele együtt idegeníthető el, de a nemeseknél öröklését külön szabályok rendezik (legkisebb fiú), a jobbágyoknál pedig mint saját munka gyümölcse tulajdonuknak minősül. A házbeli portéka nem esik sem nemesi vagyonkötöttség (ősiség, fiskális, azaz királyi háramlási jog), sem jobbágyi kötöttség (úrbéres kötöttség) alá, tehát szabadon elidegeníthető, szabadon lehet végrendelkezni róla; nemeseknél fiúk, leányok és az özvegy egyforma arányban öröklik. A jobbágy végrendelkezési jogát persze a földesúri háramlási jog (leszármazó nélkül elhalt jobbágy fekvő vagyona a földesúrra száll) címén igyekeztek korlátozni. A 17. sz.-ban azonban kevés értékűek még a házbeli portékák, ritkán pereskednek felettük. A 18. sz.-i végrendeletekben csak általánosságban említik meg az „ingó-bingó jószágot”, a házban levő „minden névvel nevezendő házi igazságot”, csak a század utolsó éveiben emlegetik az ágybeli portékán kívül így: „két egyes karszék, fogas, és arra való cserépedények, két pad, egy asztal lábastól, egy hosszú szék, egy láda”, majd „egy rézüst, 15 zsák, egy szita, egy vaj rosta, 4 dézsa, 2 mosó és dagasztó teknő”. Másutt „házbeli igazságok”: az edény, tál, kanál, fazék, zsák, ponyva. De még a 19. sz. első éveiben felvett paraszti hagyatéki leltárban is viszonylag kevés bútorzatot találunk. Ennek az az oka, hogy számos helyen beépített bútorzat volt (pl. sárlábú lóca, falifülke), amit a hagyatéki leltárba csekély értékük miatt nem kellett fölvenni. Azonban a leglényegesebb alapformák – a múzeumi anyag tanulsága szerint – mind megvoltak. Ezek lassú emelkedése folyamatos. Ugrásszerű változás a jobbágyfelszabadítás után következik be. – Irod. Viski Károly: Bútorzat (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43); Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961); K. Csilléry Klára: Historische Schichten in der Vohnkultur der ungarischen Bauern (Europa et Hungaria, Bp., 1965); Tárkány Szücs Ernő: A deficiens jobbágy végrendelete a XVIII–XIX. században (Agrártört. Szle, 1966); Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969).
Degré Alajos
