hét kecskeolló, a
hét kecskeolló, a: gyermekeknek való óvó → állatmese. Cselekménye: kecskemama reggel a mezőre indul friss füvecskéért. Hét (tizenkét, három, hat) fiának megparancsolja, hogy távollétében a házba senkit be ne engedjenek. A farkas (medve) meglesi távozását és bebocsátást kér. A kecskeollók először felismerik fekete lábáról, másodszor vastag hangjáról, s nem engedik be. A farkas lisztbe (kovászba) mártja a lábát, hogy fehér legyen (vagy fehérre varrja, festi). és sárgarépát (krétát) eszik, tojást iszik, hogy a hangja vékonyabb legyen. Sikerül megtévesztenie a kiskecskéket, beengedik, s a legkisebb kivételével valamennyit felfalja. Hazajön az öreg kecske, a kis kecskeollótól megtudja a történteket. Megkeresi az alvó farkast, a hasát felvágja, a kecskefiúk elevenen kiugrálnak belőle, a helyüket megtöltik kővel. A farkast, amikor iszik, a kövek súlya a vízbe húzza (AaTh 123; 9 változat; az egész magyar nyelvterületen ismert). Ezópusi mese, mely keresztény példázattá, majd gyermekmesévé vált. Egész Európában, Ny-Ázsiában és Afrika északi partvidékén ismert, szórványosan előfordul az egykori amerikai, afrikai gyarmatok bennszülött lakói körében is. Első nyomtatott változata Heltai Gáspár gyűjteményében (16. sz.) még megegyezik a Romulus-féle szöveggel (i. sz. 350–500 között), ebben a gödölyék még nem engedik be a farkast. Hasonló formában találjuk a mesét a Romulus-féle gyűjtemény nyomán keletkezett Marie de France-féle és a Heltai forrásául szolgáló Stainhöwel-féle ezópusi gyűjteményben (12., ill. 15. sz.), valamint Pesti Gábor meséi között is. Ennek a formának magyar népi változatát nem ismerjük. A 19–20. sz.-ban a szóbeliségből feljegyzett változataink mögött későbbi forrásokat sejtünk. Egyik (a farkas – hét kecskeolló, valószínűleg a Perrault–Grimm-féle szöveg; francia, német változatok), melynek elterjesztésében jelentős szerepet játszott Benedek Elek átdolgozása, a másik (medve – 12 kecskeolló; erdélyi szász, török változatok) irodalmi előképe nem ismert. A mese előfordul nálunk versbetétes és idegen nyelvű dalbetétes formában is. Az aetiológiai záradékkal ellátott francia és vogul párhuzamok – az utóbbi Munkácsi Bernát feljegyzése – a kecske, ill. a nyúl farkának rövidségét magyarázzák (a farkas leharapta a legkisebbét, mert csak a farkához tudott hozzáférni). – Irod. Pesti Gábor meséi (Pest, 1858); Imre Lajos: Heltai Gáspár esopusi meséi (RMKT, 4. Bp., 1897); Dähnhardt, O.: Natursagen (IV., Berlin, 1912); Bolte, J.–Polivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm (I., Leipzig, 1913); Kovács Ágnes: Magyar állatmesék típusmutatója (Népr. Közl., III. 3. Bp., 1958); Tubach, F. C.: Index Exemplorum (FFC 204. Helsinki, 1969).
Kovács Ágnes
