hiedelemmese
hiedelemmese: azokat a valódi mesék (mitikus mese) műfajához tartozó típusokat nevezzük így, amelyek számos, a néphitben is azonos formában és tartalommal élő elemet, motívumot tartalmaznak, s mese és → hiedelemmonda alakban egyaránt előfordulnak olykor ugyanazon közösség szájhagyományában is. Ide tartozó meséink elsősorban a szláv népi hitvilág elemeit öntik meseformába (→ elkárhozott királykisasszony, az; → félelemkereső, a; → ördögszerető), ill. az ettől jelenlegi tudásunk fokán még élesen el nem határolható germán (→ ijesztőmese) s a → tündérmesékhez legközelebb álló kelta (→ halhatatlanságra vágyó királyfi, a; → púpos meg a dúcos, a) hiedelemvilágnak a szörnyű, ill. édes túlvilágról alkotott elképzelését alakítják mesévé. A szláv és a germán hiedelemelemek (vámpír-, boszorkányhit) hármas szerkezetű (→ hármasság), gyakran a hiedelemmondákhoz hasonló nyitott, tragikusan végződő meséket alkotnak, a kelta hiedelemvilág elemei a keresztény középkor felfogásához közel álló, annak etikai elképzelését magáévá tevő, a → legendák között is gyakori → kettős szerkezetű mesékké rendeződnek. Az Aarne–Thompson-féle katalógus egyes típusaikat a tündérmesék, másokat a legendamesék közé sorolja, jóllehet az ide tartozó epikumok egymással gyakran keverednek, egymással határozott → affinitást mutatnak (pl. a púpos és a dúcos: AaTh 503, az ősz ember parazsa, ill. a tizenkét hónap: AaTh 751B*). A samanisztikus hiedelemképzetek – pl. a különböző alakban való viaskodás – különösen → hősmeséinkben fordulnak elő nagy számban vagy nagy terjedelmű, nyitott szerkezetű epikumokat alkotnak (Ámi Lajos meséi), kis terjedelmei, a hiedelemmonda és a mese határán álló hiedelemmesét azonban nem. – Irod. Ortutay Gyula: Fedics Mihály mesél (UMNGy, I., Bp., 1940); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Balassa Iván: Karcsai mondák (UMNGy, XI., Bp., 1963); Béres András: Rozsályi népmesék (UMNGy, XII., Bp., 1967); Erdész Sándor–Halmos István–Kovács Ágnes: Ruszkovics István meséi (MNKF, 4. Bp., 1968).
Kovács Ágnes
