ínségtakarmány
ínségtakarmány: főként aszályos, árvízes esztendőkben, gyenge széna- és gabonatermés esetén fölhasznált takarmánypótlék. Az istállózó állattartás szemszögéből ínségtakarmánynak minősülnek a fakéreg, a fák fiatal hajtásai, rügyei, a → lombtakarmány, a fagyöngy, a tölgy- és bükkmakk, az erdei gombák, bogyók, mohák, zuzmók. Az ínségtakarmányok egy része az extenzív, rideg állattartásnak megszokott, rendszeresen igénybe vett bázisa. Így pl. a makk a hazai sertéstartásban hizlaló takarmánynak számított. A fakéreg nélkülözhetetlen takarmánybázisa az É-Európában honos rénszarvas-pásztorkodásnak. A 18–19. sz. ínséges éveiben Mo. számos vidékén az épületeket fedő szalmát, zsúpot is feletették az állatokkal. A fiatal nád, nádfiók vagy cilla, a sokfajta réti gumó és gyökér, a ballangkóró, a burgonyaszár, a szőlőlevél szaporította az ínségtakarmányok sorát. Csak részben tartozik az ínségtakarmányok körébe az → áztatott (polyva, törek), a → rázott (széna és szalma), a → szecskának fölaprított vagy anélkül takarmányul használt kukoricaszár. – Irod. Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Tagán Galimndsán: A báskír szénakészítés (Népr. Ért., 1937); Györffy István: Állattartás (A magyarság néprajza, Ii., Bp., 1941–43).
Paládi-Kovács Attila
