kalandozások mondaköre
kalandozások mondaköre: azokat a középkori történetíróink rögzítette regényes elbeszéléseket foglalja magában, amelyeket a honfoglalást követő évtizedek hadi vállalkozásainak vezéregyéniségeihez fűzött a hagyomány: Lehel (Lél) és Bulcsú (Vér-Bulcsú) személyéhez, a Lech-mezei vereséget túlélő gyászmagyarokhoz, valamint a bizánci hadjáratban diadalmas → Botondhoz. Az ún. kalandozásokban, a velük kapcsolatos béke- és szövetségkötési megállapodásokban mai történetírásunk határozott politikai rendszer körvonalait látja. Céljuk előbb az új haza határainak biztosítása, majd az ellenséges érzületű nyugati szomszédság megtörése, a magyarság hatalmának elismertetése, szomszédaink szövetségesül, de egyúttal adófizetőül való megnyerése volt. Utóbb e külső szövetségek szolgáltak további nagyarányú hadjárataik bázisául; a szövetségeseikkel harcban álló fejedelmek tartományait dúlják fel, de az alkalmat megragadva merész vállalkozással a még távolabb eső Franciao.-ot, Közép- és D-Itáliát is megrohanják és megsarcolják. Hasonló indítékok jellemzik politikájukat Bulgáriával és a bizánci birodalommal szemben. E katonai vállalkozásokhoz fűződő emlékeket színezi ki a hagyomány egyrészt a történelem tényeinek átcsoportosításával (a magyarok nyilától a Lech mezején agyonsebzett Vörös Konrád lotharingiai herceget pl. Konrád császárral azonosítja), másrészt régi szokások átértelmezésével (a bizánci várkapu átütése eredetileg nem hősi erőpróba, hanem a hadüzenet jelképes formája), főként azonban a középkori lovagregények népszerű motívumainak a kalandozások mondaköréhez való kapcsolásával. (→ még: Lehel kürtje) – Irod. Király György: A magyar ősköltészet (Bp., 1921); Hóman Bálint: X. és XI. századi történeti elemek a Nibelung énekben (Egy. Phil. Közl., 1923).
Sándor István
