kar, karzat, kórus | Magyar néprajzi lexikon

Full text search

kar, karzat, kórus: a templomok belső terében kiépített faoszlopokon vagy boltozatokon nyugvó építmény, melyet férőhely növelés céljából készítenek. Általános gyakorlat szerint ott helyezik el az orgonát, harmóniumot, a gyülekezet énekkarának szokásos helye, de a legények, leányok, céhbeliek vagy katonák számára is a karban biztosítottak helyet, hiszen egy-egy templomban 2–3 különálló vagy összeépített kar is épülhetett. A középkori gyakorlatban a templomoknak általában egy kara volt az oltárral szembeni oldalon. Eredetileg itt volt a földesúr, a kegyúr helye is. A prot. vallásgyakorlatban a ref. és az unit. egyházaknál bevezették a szentélyek karral való beépítését vagy ha szentély nélkül építették a templomot, a szószéktől jobbra és balra a két oldalfalra egyaránt építhettek kórusokat. Nagyobb gyülekezetekben ezeket a szószékkel szembeni fal menték összekötötték egy újabb kórusszárnnyal. Különösen az ev. templomokban volt szokásos, hogy U alakban nagy karokat építettek, de ezek természetszerűleg az oltárhoz igazodtak. A nagy mezővárosi ref., r. k. gyülekezetekben több emeletes karok is készültek a 18. sz. utolsó harmadától, de különösen a 19. sz. első felében. A kar építésének gyakorlata néprajzilag azért is érdeklődésre tarthat számot, mivel sokfelé a községek, mezővárosok legénytársulatai saját kezdeményezésre, saját költségre építtettek kórusokat, s így azok az egykori közízlés és a társadalomszervezet építészeti, díszítőművészeti emlékei. Általában festőasztalosok készítették, díszítették. Helyenként az egyszerű faragó, fűrészelő ácstechnika is szerepet kapott a kar építésében. Különösen jellemzőek az ácsmunkák egyoldalú alkalmazásai a Dunántúl templomaiban. Szép példája ennek a nemeskéri (Győr-Sopron m.-i) magyar ev. gyülekezet temploma. A 17–18. sz. folyamán különösen sok népi ízlésű kar készült a festőasztalosok kezén, amelyek kiképzésében késő gótikus, reneszánsz motívumok újultak meg többszörös közvetítés révén is erősen provincializálódott változatokban. A 18. sz. végétől a figurális virágábrázolásokat más (pl. márványozásos) festőtechnikák alkalmazásával váltották fel. Helyt kapott a domborműves, rátétes faragású, helyenként intarziás díszítés is. A türelmi rendelet után viszont sorra épültek a kő-, téglaboltozatos kórusok. A festett karoknál gyakran feltüntették az építtetők nevét, az építés évszámát s az egykori egyházközségi elöljárók neveit. E feliratokat gyakran biblikus idézetek egészítették ki. Elemzésük sok társadalom- és művelődéstörténeti tanulsággal gazdagítja ismereteinket, másrészt közvetve segítségükkel a magyar bútorfestő művészet fejlődése nyomon követhető, lehetővé teszi, hogy e népművészet motívumanyagának kialakulását az utóbbi 250–300 évben rekonstruálhassuk. A karok bútorzata rendkívül egyszerű volt. Egyes helyeken a karban a leányok, legények végigállták az istentiszteletet, másutt alkalmi ülőhelyként áglábú fatörzseket helyeztek el vagy fúrt lábú gerendapadokat. A mélyebb karokban hátrafelé emelkedő gerendaállványzatot építettek, s a gerendapadokat erre helyezték el. A kórusok kiegészítő bútorai voltak a kalapot, kabátot tartó asztalos-, kovácsmunkával készült fogasok. – A kórus szó a lat. chorus-ból származik. A 14. sz.-ban már ismert összesség, testület értelmű használata, a 15. sz.-tól pedig a templomi énekkar s annak elhelyezési helye jelentéssel mutatható ki. A magyarhoz hasonló alakváltozatok ismertek a szerb-horvátban, szlovénban a miénkhez hasonló jelentéssel. A karzat nyelvújítási származékszó. (→ még: festett famennyezet) – Irod. R. Tombor Ilona: Régi festett asztalosmunkák a XV–XIX. században (Bp., 1967); R. Tombor Ilona: Magyarországi festett famennyezetek és rokonemlékek a XV–XIX. századból (Bp., 1968); Vilhelm Károly: Festett famennyezetek (Bukarest, 1975); Kelemen Lajos: Művészettörténeti tanulmányok (Bukarest, 1977).