karoskosár
karoskosár: hántolt, hasított fűzfavesszőből vagy háncsból fonott, tégla alakú vagy ovális fenékre font kis kosár, amelyet a nők kézben, ill. karon visznek. Lényeges alkotórésze a két hosszanti oldalát középen összekötő, ívelt vagy szögletes pánt, fogó. Nagyobb méretű változata háncsból készül, és a Felföldön → batyuban szállított → hátikosárként ismeretes. Jellegzetes változata a fedeles kosár, amelynek a tetejét középen kétfelé nyíló vesszőfonadék fedi. A finoman megmunkált fehér fűzfavesszőt gyakran be is lakkozzák, festett virágokkal díszítik. Ezt a formát falusi kosárfonók nem készítették. A karoskosár egyik vagy másik változata a magyar nyelvterület nagyobb részén ismeretes volt a 19–20. sz.-ban. E kosártípus elnevezésére igen sok tájnyelvi szó használatos. Egyik változatát a Duna–Tisza közén és szórványosan a Tiszántúl D-i részén garaboly, garabó néven ismerték. A Felföldön és a Tiszántúlon kaska, kiskaska, nagykaska, Torontálban cikidli, a Balaton-melléken félkéz-kosár, Baranyában csőrő-kosár, Komárom vidékén ebédkosár, a Székelyföldön kasolya, kosolya volt a neve. Szállítottak benne gyümölcsöt, tejterméket, tojást; jártak vele piacozni. – A karoskosár készítése háziipari központokban (→ vesszőfonás) történt. Nevezetes központ volt az Alföldön Békés, ahonnan az egész vidéket ellátták kosárfélékkel. A garaboly nevű karoskosarat a 19. sz. végén szlovák háziiparosok is hozták az Alföldre eladni. Korai története kevéssé ismeretes, a garabolyt először a 17. sz. elején említi írásos forrás. Terjedéséhez a 19. sz. végétől több vidéken létesített kosárfonó tanfolyamok is hozzájárultak. Különösen fontos volt a D-Alföldön, ahol a 19. sz. végén → kasornyát nem használtak. A karoskosár különböző változatai Európa legtöbb népénél megtalálhatók, történetük azonban kevéssé ismeretes. – Irod. Sajóvölgyi G. Péter: A dorogmai vesszőmunka-ipar (Ethn., 1895); Csalog Zsolt: A magyar népi fonástechnikák típusai (Ethn., 1962); Kirner A. Bertalan: A békési vásárok (Gyula, 1964); Kłodnicki, Zygmundt: Transport mit Menschenkraft in Polen in der ersten Hälfte des XX. Jahrhunderts (Studia Ethnographica et Folkloristica in honorem Béla Gunda, Műveltség és Hagyomány, 1971).
Paládi-Kovács Attila
