kászu
kászu: különböző fenyők, nyír, hárs, cseresznye, éger, juhar és más fák lefejtett kérgéből készült kolomp-, henger- és tölcsérformájú edények összefoglaló neve. A megfelelő formára összehajtott kérget szilánk, háncs, tüske, zsineg, bőrszalag segítségével fűzik össze. A kászukat erdei gyümölcs, fenyőgyanta gyűjtésénél, túrótartásra (székely → kászutúró), vízmerítésre használják. A Mezőségen, a Székelyföldön a cseresznyefa kérgét feldolgozás előtt vízben áztatják, puhítják. A kászuk készítése, használata a növényföldrajzi viszonyoktól és az erdei gyűjtögetés intenzitásától függ. Az Őrségben, Zalában, a Bakonyban, a Székelyföldön még elég gyakoriak, de szórványosan északi hegyvidékeinken is előfordulnak. Igen változatos az elnevezésük (Székelyföld, Göcsej, Alsó-Őrség: kászli, kászó, kászu, kásztuó; Ormánság: pőnyeg, sarginya, szükő; Zala: bédó, kácó, kákica, turba, tutika; Balaton vidéke, Bakony: kobak, kaponya; északi hegyvidék: döbön, kazup, kolomp, kozup, medence; D-Erdély: gyób; Mezőség: toboz stb.). Erdélyben, a Dunántúlon nyírkéregből hordócska alakú sótartók is készülnek. Ezeknél a szalagszerű hajlékony kéreg két végét egyformára kimetszik, s a nyelveket egymásba tolják. Az ilyen nyírkéreg sótartókon kezdetlegesen karcolt vonalpárokat, pontforma díszítményeket látunk. Egy másik díszítőmód szerint az egymásra hajtogatott, egymást fedő csípkés szélű szalagok minden fordulóban keskenyebbek, s ezzel a doboz oldala hordószerűen kidomborodik. A Balaton vidékén a fa nagyobb kidudorodásáról (böcek, bögyek, kub, könyök) fejtik le a koponyaforma kérget, s ezt használják ivóedénynek. A kéregedények a kárpáti területeken (román, ukrán, szlovák), a Balkánon is előfordulnak, s Európában a fakérget már a prehisztorikus idők óta használják edénykészítésre. Plinius szerint Itáliában bükk, hárs, fenyő és más fák kérgéből különböző dobozokat, tartóedényeket készítettek. A fakéreg edényekbe helyezett vizet, tejet forró kövek segítségével meg is lehet melegíteni. Ez az ősi ’főzési’ technika nemcsak a természeti népek körében, hanem a Székelyföldön és a Balkánon napjainkig fennmaradt. Tárgyi analógiákat, valamint a fakéreg feldolgozásának keretébe is tartozó finnugor (uráli) és ugor eredetű szavainkat (kéreg, hárs, fenyő, nyír, száldob, héj – s talán a háncs), ill. ezek alapszavait figyelembe véve valószínű, hogy a magyarság már a finnugor népekkel való együttélés idején készített kéregedényeket. A kéregedények mai elnevezésének eredete különböző. Vannak közöttük román (gyób), krápátukrán (kazup) eredetű szavak. A Dunántúl nyugati részén és a székelyeknél ismeretes kászu (kászli stb.) terminológia bizonytalan eredetű. Erdélyben semmiképpen sem lehet szlovén jövevényszó, amivel dunántúli megfelelői gyaníthatók. (→ még: fakéreg edény, → háncsmunka) – Irod. Orosz Endre: Székelyföldi kászukról (Erdély, 1932); Haáz Ferenc: Udvarhelyszéki székely famesterségek ((Kolozsvár, 1942); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966); Kerecsényi Edit: Kéregedények a Thúry György Múzeumban (Ethn., 1970).
Cseresznyeszedő kászuk (Torockó, v. Torda-Aranyos m. és Magyardécse, v. Szolnok-Doboka m.)
Kászu. Vízmerítő „sarginya” (Zaláta, Baranya m.)
Gunda Béla
