kegykép
kegykép: Krisztus, Mária és a szentek olyan ábrázolásai, melyeknek a hivők különleges természetfeletti erőt tulajdonítanak. A kegyképek csodásnak vélt megnyilvánulásai általában helyhez vagy adott helyzethez kapcsolódva érvényesek, mint pl. a „szentkutak”, források esetében, vagy a pócsi Mária-ikonnal kapcsolatban, mely Bécsbe vitele után már nem, helyben viszont a másolata is több ízben „könnyezett” a hagyomány szerint. Ugyanakkor a hitelesített másolatok maguk is érvényes kegyképek lehetnek. Az ilyen ábrázolás a zarándokhely meghatározó eleme, a zarándoklat célja, de az ájtatosság tárgya is. Nem azonos az oltárképpel (melynek elsősorban liturgiai szerepe van), de a 18. sz.-ban gyakran az oltárkép rangjára emelték; nem azonos a templom ún. titulus-, vagyis névadó szentjének képével sem, akit viszont sokszor a főoltárképen mutatnak be. Keletkezésükhöz rendkívüli, legendás mozzanatok fűződnek. A kegyképkultusz a korai kereszténység ún. ősképeivel függ össze (az ún. „nem emberi kéztől való” Krisztus-portrék: Veronika-kendő, Vera-ikon, valamint a Lukács evangélistának tulajdonított Mária-kép), melyek tiszteletében sok pogány szokás őrződött meg. Az ősképek maguk is ereklyéknek számítanak, „csodatévők”. A középkori zarándoklatok célja még inkább az ereklyék látogatása volt, ezek funkcióját kezdték átvenni a cisztercita, premontrei és pálos szerzetesek közreműködésével létrehozott kegyképek (Częnstochowa, Mária-völgy, Márianosztra, Mariazell, Budaszentlőrinc stb.). Némely kegykép eredetileg fejedelmi, esetleg királyi hálaadomány, ill. → fogadalmi kép volt, mint pl. Nagy Lajos házioltára a mariazelli kincstárban. Már a középkorban voltak olyan nevelő célzatú, elmélkedésre szánt ún. misztikus képek, melyek elvont hitigazságokat, bibliai jeleneteket szemléltettek. Ezeknek egy része szintén kegykép lett: pl. Hétfájdalmú Szűz, Szeplőtelen fogantatás, Krisztus a börtönben, Pihenő Krisztus. – Szerepük az ellenreformáció idején a legnagyobb, amikor a jezsuiták a nép körében kifejtett propagandájuk eszközeként egyrészt több középkori kultuszhelyet elevenítettek föl Mo.-on is, másrészt számtalan kegyhelyfiliálét hoztak létre. A törökök után gyakran bukkannak elő „csodás” épségűen régi Mária-képek és szobrok (Budán a Mátyás-templom Madonna-szobra, a besnyői Madonna, az esztergomi Bakócz-kápolna ikonja stb.), melyeket azután kegyképként tiszteltek. Az 1690-es években egymás után kezdenek „könnyezni” bizonyos Mária-képek, és ily módon válnak kegyképpé (pl. a pócsi ún. Szerecsen Mária, a füzesmikolai ikon, a Győri Madonna stb.). – A nép vallási életében betöltött szerepükről egyrészt a kegyképek körül elhelyezett → fogadalmi tárgyak és fogadalmi képek, másrészt a hazahozott „búcsús emlékek” tanúskodnak. Ezek a szobrocskák a parasztszobák → Mária-házaiba kerülnek, s az eredetihez hasonlóan jótékony, bajelhárító szerepet játszanak. A népélet számára fontos patrónus-szentek gyakran a kegyképekhez hasonló tiszteletben részesülnek. – Irod. Jordánszky Elek: Magyar Országban... lévő bóldogságos Szűz Mária kegyelem Képeinek rövid leírása (Pozsony, 1836); Aurenhammer, H.: Die Mariengnadenbilder Wiens und Niederösterreichs in der Barockzeit (Wien, 1956); Gugitz, Gustav: Österreichische Gnadenstätten in Kult und Brauch (Wien, 1956); Varga Zsuzsa: A Hagyomány Gyűjtemény gyarapodása (Népr. Ért., 1970); Varga Zsuzsa: Népi funkciójú képek és szobrok kutatásáról (Ethn., 1974).
Az óbudai plébániatemplom kiscelli oltárának Mária-szobra
Segítő Szűzanya. Vászon olajkép, ráapplikált fémkoronákkal és nyakékkel (Bodajk, Fejér m.)
Mária-ikon. Fatábla fémborítással (Esztergom, Főszékesegyház, Bakócz-kápolna)
Varga Zsuzsa
