kévekötő bot
kévekötő bot: a gabona- vagy zsúpkéve bekötéséhez használt hegyes bot. Egyéb neve: kötőfa, kötözőfa, subafa, tőrök. A kévekötő botok egyszerűségük ellenére elég nagy formai változatosságot mutatnak. Akad olyan, amely nem is fából, hanem szarvasagancsból készült. A fabotnak lehet egyik vagy mindkét vége hegyes. Átlagos hosszuk 30–50 cm. Olyan is van, amelyet tőrszerűen kifaragnak, azaz a botnak kb. 1/3 része mintegy nyelet alkot, melyet díszíteni is szoktak. S végül külön formai csoportba sorolhatók azok, amelyeknek tompa végén egy kb. 6–8 cm-es hosszú nyílást vágnak. E típusúak is, amelyek általában a Ny-Dunántúlon terjedtek el, többnyire díszesen faragottak. A botot a kötöző aratáskor vagy kis madzagot kötve egyik végére jobb kezében lógatta, vagy kis fapecekkel a gatya vagy nadrág korcába tűzte, ahonnét kötéskor jobb kezébe vehette. Kötéskor a gabonát átfogó szalmakötelet először kézzel, bot nélkül összehúzták és lágyan összecsavarták úgy, hogy a kötél vége hurkot alkosson. Ebbe szúrták aztán a hegyes bot végét, s vele a kötélvéget megcsavarva, a kévét jól összeszorították. A kötélvéget a bot végével tűzték el. A kévekötő bottal mindenki: férfi, nő egyaránt köthetett. A sarlós → aratás időszakában az volt a gyakoribb, hogy először valamennyien arattak, s a markokat a földre rakták, majd miután azok kissé száradtak, főleg estefelé vagy ebéd előtt együttesen felkötötték. A kaszás aratás viszont többféle munkakooperációt tett lehetővé. Ha ketten arattak, egy-egy pászta után kötötték. Ha hárman, a harmadik rögtön kötözött. Ha több pár – pl. három – aratott, akkor egy párból a marokszedő a másik kettőnek kötelet terített, míg kaszása a kévéket bekötötte. A kévekötő bottal való kévekötésnek különben feltétele volt a jó kötél. A kévekötő bottal való kötés lassúbb a pusztán kézzel végzett kötésnél. Mégis korábban, különösen a sarlós aratás területén elterjedése általános volt, mivel a bottal oly erősen be tudták a kévét kötni, hogy utána szála nem hullott, szeme is alig szóródott. De indokolta az is a bottal való kötést, hogy a kévék a sarlós aratás időszakában nagyobbak voltak, s ezeket erősen csak bottal lehetett bekötni. A kévekötő bot mint a kévekötés szerszáma, valószínűleg a zsúpfeldolgozásból került át a mezei munkára, ahol nemcsak a nagy zsúpkévék bekötésére, hanem a házakra kötött kis kévék készítésénél, valamint a tetőre való felkötésénél is botot használtak. Ezek azonban méretben különböztek a kévekötő botoktól. A kévekötő bot általában a hagyományos paraszti faragómunka terméke. A vésett végű kévekötő botoknak az volt a rendeltetése, hogy a nyílásba tegyék a sarlót, s így – a sarlóhegyet előre tartva – vigyék a mezőre. A kaszás aratás elterjedésével a kévék is kisebb méretűekké váltak, kötésükhöz nem volt olyan fontos a kévekötő bot. Így a kévekötő bot aratáskori szerepe nagyon csökkent. – Irod. Györffy István: Takarás és nyomtatás az Alföldön (Népr. Ért., 1928); Gunda Béla: A gyűjtögető gazdálkodás emlékei egy gerecshegységi tót faluban (Ethn., 1938); Takács Lajos: Az ormánysági kötözőbot (Népr. Ért., 1964).
„Kötüfa” (Szalafő, Vas m.)
Takács Lajos
