kővágó
kővágó: a kőbányász régi magyar neve (mint szóösszetétel a sóvágóval analóg). A kifejezés szemléletesen utal a kőbányászat technikájára. A falazáshoz vagy a kőfaragómunkához szánt követ meghatározott, de a bánya kőzetviszonyaihoz alkalmazkodó méretű tömbökben vésték ki, „vágták ki”, majd repesztették le. A kőfejtéshez kézi szerszámokat: csákányt, vésőt, ékeket használtak. Robbantást csak az újabb időkben, az utóbbi 80–100 évben alkalmaznak. A hagyományos fejtési módszereket kisebb teljesítményű bányákban még ma is alkalmazzák, bár csak szórványosan. A hazai kőbányák művelésére (a római kort nem említve) a feudális magyar állam kialakulásától folyamatosan vannak adatok. – A kőről mint építőanyagról a mezővárosokban már a 15. sz.-tól tudunk. A falvakban azonban a kő nagyobb arányú alkalmazásával csak a 18. sz.-tól találkozhatunk. A kő tömeges, az egész országra kiterjedő felhasználására a robbantásos termelés, ill. a gépesített fejtés megindulásával csak az utóbbi évtizedekben értek meg a feltételek. – Önálló iparággá fejlődött a kőbányászaton belül a → malomkő készítése. A megfelelő minőségű követ a szálban álló kőtömbön faragták végleges alakjára. Amint kész lett, lerepesztették, aztán alsó felületét is kiképezték. Különösen kedveltek voltak a molnárok körében a lyukacsos kvarcittartalmú vulkanikus kövek. Ezekbe nem kellett hűtő csatornákat vésni s ezeket nem kellett rendszeresen gondozni, mivel az ilyen kő önélesedő volt, s lyukacsos szerkezete egyben hűtötte is. Legismertebb ilyen követ előállító bánya a sárospataki Megyer-hegyi bánya volt, amelynek művelését román kori faragványok az Árpád-kortól igazolják. Okmányok alapján a bányaüzem munkateljesítményét, fejlett és tagolt munkaszervezetét alaposan ismerjük. Jellegzetes vállalkozói réteg (vagyonos polgárok) irányította és szervezte a termelést. A fejtést, faragást bérmunkások, szakemberek végezték, akik a bánya karbantartásától a kész termék kiszállításáig, kocsira rakásáig mindent elláttak. Keresetük jelentős részét nem pénzben, hanem kész termékben kapták, amit maguk értékesítettek. A ma kedvelt kirándulóhelyként ismert bányának a művelésével 100 éve hagytak föl, mivel áttértek a termelékenyebb, francia módszerű, mozaikszerűen cementtel apróbb darabokból összeragasztott kövek készítésére. A 19. sz.-ban hazánkban kifejlesztett hengerszékes őrlés szinte valamennyi malomkőbányánk művelésének feladását vonta maga után. Legtovább a házi darálási célokat szolgáló kézimalmok kövei iránt mutatkozott kereslet.
Filep Antal
