lombtakarmány
lombtakarmány: főként juh és kecske, kisebb mértékben szarvasmarha téli takarmányozására ágastól begyűjtött falomb. A székelyek, kalotaszegiek és más erdélyi csoportok még a 20. sz.-ban is évről évre gyűjtöttek lombtakarmányt, amit a gazdasági udvaron, teleltető szállásokon ágboglyába felhalmozva tároltak. A 19. sz.-ban az Alföldön, a Dunántúlon és északon is több-kevesebb rendszerességgel gyűjtöttek lombtakarmányt. Száraz, ínséges esztendőkben a lombtakarmány jelentősége országszerte megnőtt, számoltak vele a nagybirtokok és a gazdasági szakírók is. Legalkalmasabb lombtakarmány a kőris, szil és kecskefűz lombja, megfelelő a jávor, akác levele és a bükk fiatal hajtása is. A tölgy, hárs, nyár, éger, nyír lombja gyenge takarmány. – A lombtakarmány vagy lombszéna mo.-i jelentősége a 16. sz.-tól jól adatolható. A szomszéd népeknél (pl. románoknál frunza), de Ny- és É-Európa távolabbi tájain is használtak lombtakarmányt. A rét- és szénagazdálkodás fejlődésével, a termesztett takarmányok elterjedésével a lombtakarmány jelentősége megcsappant. – Irod. Györffy István: Állattartás (A magyarság néprajza, II., Bp., 1941–43); Andrásfalvy Bertalan: A mohácsiak állattartása 1686-tól 1848-ig (II., Bp., 1970); Szabadfalvi József: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon (Műveltség és Hagyomány, 1970).
Paládi-Kovács Attila
