méznyerés
méznyerés: A hagyományos kasos → méhészetnél ősszel csak a méhcsalád megölésével juthattak mézhez. A → méhkasokba és a → köpűkbe beépített lépek ugyanis nem emelhetők ki. Ezért a népi méhészetekben télre állományuknak csak az egyharmadát hagyták meg, a többit lefojtották. Egy kis gödröt vájtak a földbe, ebben ként gyújtottak és ráállították a köpűt vagy a kast. Miután a méhek elpusztultak és a lépek közül lehullottak, a kasból egy edénybe kiütötték a lépesmézet. – A méznyerés másik módja volt a méhlakás alsó lépjeinek a kivágása (herélés). A lépesmézet értékesítették, vándor kereskedőknek, sonkolyosoknak adták el, ill. saját használatukra a mézet kiválasztották belőle. Ennek legegyszerűbb módja a kézzel való kinyomkodás. Vászonzacskóba, szűrőtálba, ritkább szövésű szitába, vagy akinek sok méhe volt, alól lyukas hordóba törte bele. A → méhsert készítő → mézeskalácsosok is hordóba törték bele a sonkolyt. Amikor a színméz kifolyt, vizet öntöttek rá, ebből készült ez az erjesztett ital. Fogyasztották a sonkolyos mézet is, sőt tésztát is sütöttek vele. – A kaptáros méhészkedésnél kiemelik a lépeket és → mézpergetővel kiválasztják a mézet. – Irod. ifj. Kós Károly: Méhészkedés a Mezőségen (Ethn., 1949); Szabadfalvi József: Méhészkedés a szatmári Erdőháton (Ethn., 1956); Szabadfalvi József: A magyar mézsörkészítés (Műveltség és Hagyomány, 1961); Szabadfalvi József: Népi méhészkedés a Zempléni hegyvidék középső részén (Ethn., 1967); H. Kerecsényi Edit: A népi méhészkedés története, formái és gyakorlata Nagykanizsa környékén (Népr. Közl., 1969).
Szabadfalvi József
